|
 „Az írásaimra nem jellemző a fejlődés. Már a legelső könyvem virtuálisan mindazt tartalmazza, amit később írtam meg. Legföljebb a stílusom változott." – vallja Cioran 1990-ben, aki egész életművén keresztül a haladást tagadta és a lét elviselhetetlensége mellett érvelt. Stílusában a művészi és a filozofikus elemek ötvöződnek, habár mindkettőt kategorikusan bírálta, és nagy elődjei többségét súlyos kritikával illette („a lelki élet és az elmélyültség gyanús dimenziók”). Kifejezésmódjában az aforizma, a tanulmány és az esszé stílusjegyeit alkalmazza. Nézőpontja olyan ember pozícióját sugallja, akinek célja, hogy miután maga már ráeszmélt, olvasóit is az élet (jelenlegi voltának) hiábavalóságára döbbentse rá. Írásai továbbgondolásra szánt, élő üzenetek az enyészet fiziognómiájáról, melyet kíméletlen leszámolás előzhetett meg mindenekelőtt önmaga illúzióival, majd a történelem fejlődésébe vetett hittel is.
Spengler tanításai nyomán megállapítja, hogy a nyugati világ alkonyát éli, és a továbblépésre semmi remény. Ez az elgondolás keretként feszül végig Cioran szinte valamennyi írásán. A látszólag független motívumfüzérek között néhány kitüntetett téma dekadens megközelítése, és a hozzájuk való folytonos visszatérés biztosít kohéziót: kommunikáció, isten, élet, unalom és halál. A kommunikációban a szó kiüresedését és prostituálódását látja („a nyelv halála: az előre sejtett szó”); szkepszise istent erőtlen, sápadt árnyképként illusztrálja, akihez az ember csak azért fohászkodik, mert a sátánban (akik valójában maguk az emberek) túlságosan önmagukat látnák; az élet menthetetlenül fogyatékos és hiábavaló, halálra rendeltetett, mindenki boldogtalan, csak kevesen vannak tisztában vele; az unalom egy, „a mindenségre kiterjedő vasárnap délután”, amelyen keresztül megnyilvánul a létezés nyomasztó fájdalma; a halál pedig azáltal értékelődik fel, hogy egyedüli kiutat kínál az élet értelmetlen körkörösségéből („Az öngyilkosságon kívül nincs megváltás.”).
Cioran „eretnek” gondolatai dermesztő közönnyel forgatják fel az erkölcs, a normák és a hagyomány évezredes értékeit. Nem véletlenül választotta példaképül Diogenészt, akinek cinizmusa az egyetlen eszmény az ember visszataszító voltának ábrázolásában, és szavai lábbal tiportak bárminemű vallást vagy tekintélyt. Cioran nem kíván együttműködni az élettel és annak konvencióival: bármit abnormálisnak tart, ami az embereket cselekvésre késztetheti. De nemcsak a tettekben, hanem a gondolkodásban sem lát fejlődést. Az emberiség története a rossz krónikája, nincsen benne előrehaladás, csupán önmaga más szavakkal való folytonos megismétlése, tehát mind a tudás, mind a pallérozás haszontalan.
Cioran nyomasztó nézetei mögött a létben való megkapaszkodás paradoxona figyelhető meg: „ha a gondolat hosszan elidőz a halál végtelensége fölött, végül elkoptatja, megutáltatja velünk, ez a negatív telitettség azután senkit és semmit nem kímél, szétfoszlatja és lejáratja a halál tekintélyét is”. S habár gondolatai a dekadencia kimerítő (extatikus) feldolgozásán túl a kilábalás lehetőségét nem vázolják fel, univerzális paradigmaváltásra irányítják a figyelmet. Életműve a krízisirodalom része; kortársai Hamvas Béla, illetve más, európai tradicionalista gondolkodók, mint például Guénon vagy Evola a harmincas évektől kezdődően mindannyian sajátos módon, de hasonló problémát feszegetnek. Cioran tehát nem „pesszimista filozófus”, hanem annak kritikája, amennyiben nem a hagyományos értékek lerombolójaként, hanem a helyükre épülő új minőségek megteremtőjeként tekintünk rá.
Emile M. Cioran (Rasinari, Románia, 1911. április 8. – Párizs, 1995. június 20.): román származású francia tanulmányíró.
Ismertetett könyve: A bomlás kézikönyve (fordította: Cziszter Kálmán) 1999.
Apja ortodox pap volt. Tanulmányait a szebeni líceumban, majd a bukaresti egyetem bölcsészkarán végezte 1928-32 között. 1933-35-ben tanulmányi ösztöndíjjal Németországba került, majd 1936-37 között Brassóban dolgozott gimnáziumi tanárként. 1937-ben Párizsban telepedett le, és a francia állam doktorandusza lett, ám disszertációját nem készítette el. 1941-től végleg Franciaországban telepedett le, 1947-től pedig kizárólag francia nyelven írt. 1992-ig összesen 15 könyve jelent meg, ebből öt románul különböző romániai kiadóknál, a többi tíz franciául írt könyve a Gallimard-nál. Első írásáért, a Pe culmile disperariiért („A kétségbeesés csúcsain”, 1933) a fiatal kiadatlan írók díját kapta. Első francia nyelvű művéért, a Précis de décompositionért („A bomlás kézikönyve”, 1949) Rivarol-díjjal jutalmazták 1950-ben.
Művei: Cartea Amâgirilor ("Ámítások könyve") 1936; Schimbarea la fata a României ("Románia színe változása") 1936; Lacrimi si sfinti ("Könnyek és szentek") 1937; Amurgul gândurilor ("Gondolatok alkonya") 1940; Précis de décomposition ("A bomlás kézikönyve") 1949; Syllogismes de l'amertume ("A keserűség szillogizmusai") 1952; La tentation d'exister ("A létezés kísértése") 1956; Histoire et utopie ("Történelem és utópia") 1960; La chute dans le temps ("Zuhanás az időben") 1964; Le mauvais Démiurge ("A rossz Demiurgosz") 1969; De l'inconvénient d'etre né ("A megszületés hátrányairól"); Ecartelement ("Felnégyelés") 1979; Exercices d'admiration ("Csodálat-gyakorlatok") 1985; Aveux et anethemes ("Vallomások és átkok") 1987.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
