|
 Az asztrológia és csillagfejtés közös vonása, hogy - legalábbis nagyobbrészt - ugyanazokat a jelölőket használja, mégis másfajta módon. De még magában az asztrológiában sem egységes a jelölők használata: a nyugati, klasszikus asztrológia például a tropikus, az indiai dzsjótis pedig a sziderikus zodiákussal dolgozik, mégis mindkettő érvényes megállapításokat tud tenni.
Hogy mégis valamilyen magyarázatot tudjak adni arra, miért működnek a divinációs eljárások, felvázolok egy hipotézist. E szerint a divinációs eljárások - köztük az asztrológia és a csillagfejtés is - valamennyien nyelvezetek. Miként a nyelvekben a hangok, amelyek szavakká, mondatokká állnak össze, vannak bennük jelölők - legyenek ezek madarak vagy bolygók -, ezeknek pedig bizonyos jelentések felelnek meg. A nyelv viszont nem egy primitív megfeleltetési rendszer: ha így lenne, akkor csak egyetlen nyelv létezne, az pedig jobban hasonlítana a matematikára, mint bármilyen élő nyelvre.
Például ha éhes vagyok, ezt sokféleképpen kifejezhetem, nemcsak ugyanezekkel a szavakkal. Ha pedig azt mondom, "éhes vagyok", ez az éhségre utaláson kívül sok mindent jelenthet még, például azt, hogy nem ettem, vagy azt, hogy ettem ugyan, de nem eleget. Pedig ez csak egy primitív mondat, és maga a jelölet sem túlzottan bonyolult. És ahogy egyre bonyolultabb mondatokat építünk fel, úgy válik az egész kapcsolatrendszer egyre komplikáltabbá.
Ahogy pedig különböző nyelvek léteznek a valóság leírására, ugyanúgy különböző divinációs módszerek léteznek ugyanerre. Ezek között vannak azok a rendszerek, amelyeknél a nyelvi eszközöket a bolygók, jegyek stb. képviselik: az asztrológia és a csillagfejtés irányzatai. Mindegyik ugyanazt a valóságot próbálja leírni, a saját eszközeivel. Viszont ahogy a nyelvek között, úgy ezen divinációs rendszerek között is korlátozott az átjárás.
Van például két mondat:
"Egy ember sétál az utcán."
"A man is walking on the street."
Mind a kettő ugyanazt a szituációt írja le, amiben három szereplő van, egy ember, az utca, valamint a sétálás aktusa. Mindkettő a saját eszközeivel dolgozik, és mindhárom összetevőt különválaszthatóan megjeleníti.
Ha most átjárást nyitok köztük, akkor mondhatom például azt, hogy:
"A man sétál az utcán."
De azt is, hogy "Egy ember is walking on the street".
Valóban megtehetem, de ettől a mondataim nem lesznek értelmesebbek. Problémát ugyan nem okoz, legfeljebb idegenszerű elemeket használok, ezek pedig fölöslegesek, mert egyébként is megfelelő módon benne vannak mindkét nyelvben.
Ezzel a viszonylagosan problémamentes cserével szemben viszont másfajta, súlyosabb gondot okozó vegyítést is elképzelhetünk.
"Egy ember van walking az utcán."
"A man is sétáló on the street."
Az abszurditása mellett itt az a gond, hogy a két nyelvezet bár ugyanazt a valóságot írja le, különbözőképpen kezeli saját nyelvi eszközeivel. A sétálás jelen idejű aktusát a magyar csak egyetlen módon írja le, a saját jelen idejével, az angolban viszont több lehetőség is adódik, amelyből a konkrét helyzetben csak egyetlen, a magyartól eltérő, attól idegen szerkesztésű igeidőt használhatunk. Na most akkor mondjuk azt, hogy a magyar milyen primitív, mert nem tudja megkülönböztetni a jelenidejűség különböző aspektusait, és akkor most az angol nyomán igenis alkossuk meg a következő szerkezetet:
"Egy ember sétáló az utcán"?
Nem, erre semmi szükség nincs, mert mindkét nyelv képes önmagában zárt, kifejező módon leírni a valóságot, és ha oda nem illő elemet hurcolunk át, az nem elősegíti a jobb működését, hanem felborítja a rendszerszerűséget, ami pont a lényeg, a kifejezőkészség rovására megy.
Ha tehát következetesek vagyunk, akkor szétválasztjuk a különböző divinációs nyelvezeteket. Elválasztjuk egymástól az asztrológiát és a csillagfejtés különböző irányzatait, amelyek sokszor egymással sem kompatibilisek, és mindenki azt a nyelvezetet használja a valóság leírására, amit ismer.
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
