„-Tudod te, milyen az? Tudod te milyen az? Fogalmad sincs, milyen, amikor több száz ember tapsol neked!" "-Menj a francba!" „-Húzzál innen, büdös ribanc!” A nő lassan, már-már széteső mozdulatokkal támolyog el a pulttól. A kocsma füstös levegőjében egyébként is minden elmosódik, az ő alakját is valami homály veszi körül. Mintha nem is lenne teste, kiterjedése, súlya, térfogata, kora is meghatározhatatlan, csak valami lény, egy folt a levegőben, akiről sejted, hogy egy nő. Nő volt legalább is valamikor, és volt kislány is, aki a babáját ringatta, és volt lány is, álmokkal, könnyes párnával, nevetéssel, vággyal, az első élénk piros rúzzsal, amit a szájára kent, és hajdan őt is felvillanyozta, amikor divatos frizurájában kijött a fodrásztól.

Nő, nő, hisz a kromoszómái közül egy darabka erre rendeltette, és mégsem látod annak. Csak azt látod, hogy most milyen. Milyen ritkás, fakó a haja, a bőre ugyanolyan színtelen és úgy lógnak arcáról a ráncok, mint laza, kis kontyából tincsei. Fogsora inkább már szót sem érdemel. Megáll a kocsma közepén, csípőjét hányavetien balra tolja ki, jobb kezében füstöl a cigi, körülnéz. Nézi, hogy ki az, aki fizetne neki egy fröccsöt vagy valamit. Lapos a mai este, csak stabil vendégek vannak itt, akik máskor is, akik mindig itt szoktak ücsörögni záróráig. Nincs semmi különleges alkalom, nincs senki, aki a születés- vagy névnapját ünnepelné, vagy valamilyen más alkalmat, mindegy, csak valamit, amire inni lehet. Hisz olyankor őt is meghívja valaki, amikor akad egy bolond, aki nem látja milyen, csak fizet neki a buli kedvéért, ahogy minden vendégnek. És te mit keresel itt? – teszed fel magadnak a kérdést, de inkább nem akarsz rá válaszolni. Ahogy ő sem. Meglát téged, egy új arc a többi közt. Vannak emberek, akiknek szemében olykor olyan fény gyullad, mint a ragadozónak, amikor meglátja áldozatát: nem akarsz róla tudomást venni, de magadon érzed a pillantását. Ha úgy teszel, mintha levegő lenne, ha átnézel rajta, továbbmegy, és ő sem foglalkozik veled, ha viszont csak a szemed sarkából is, de rápillantasz, akkor már megfogott. Tudod. Ő is tudja. Feszülten nézed a poháron a kezed. Nem nézel oda. Nem akarsz odanézni. De hihetetlen szenzoraival megérzi vergődésed, a benned levő feszültséget, és neki ennyi elég. „Hello! Nem láttalak még itt. Leülhetek ide?” Zavarodban és meglepettségedben csak hebegsz-habogsz, és ez a kis bizonytalanság elég is, már odatelepedett melléd. Innen már kirobbantani se tudod. De már nem is akarod, hogy elmenjen. Ha volt olyan pofátlan és merész, hogy egyszerűen iderakja magát, akkor adjunk neki egy esélyt, tessék, én hallgatom, valamivel kápráztasson el, döbbentsen meg, akkor talán majd én is fizetek neki valamit. Fölényesen hátradőlsz a kis műanyag székben, még a fejed is a hátradöntöd, hogy valami felsőbbrendűséget sugározz. Belemegy a játékba, nem adja fel könnyen: az asztalra helyezi könyökét, állát kezére teszi, hogy ezzel is közelebb kerüljön hozzád. „Szóval még nem láttalak itt.” „Csak egy sörre ugrottam be.” Éles pillantással szúrja ki az asztalon álló üres háromcentes poharat, te pedig tudod, hogy felesleges innen bármit is mondani. „Én is csak egy sörre ugrottam be…” – húzza cinikus mosolyra a száját. „Megkóstoltad már a Laci bácsi ágyasát?” Mi van? Ki az a Laci bácsi? És milyen ágyasról van most szó? Értetlenséged kiül az arcodra és ő ezt már ki is használja, a mindent tudó informátor szerepében tetszeleg: „Ittál már ágyast? Ágyas pálinkát?” Gyomrod megborzong a pálinka szóra, sejtjeid hevesen tiltakoznak. „Nem, nem ittam, de a pálinkát egyébként sem innám meg!” „Pedig jobb, mint az a hamisított, felvizezett Unicum, amit az előbb ihattál.” „Milyen az az ágyas pálinka?” „Aszalt gyümölcsöt raknak az edény aljára, és abban érlelik hónapokig a pálinkát. Kérsz egyet? Laci bácsi nem ad ám mindenkinek, de nekem… „- és valami önelégült büszkeség járja át. „Hát jó, hozzon kettőt!” A nő már ugrik is, elérte, amit akart. Hangos kiáltással szól Laci bácsinak, a pultosnak, és mint valami szenzációt jelenti be, mint egy világhírt, hogy akkor az aszalt szilvából kettőt kér az úr annál az asztalnál. Laci bácsi sokat látott szemeivel végigmér téged, már veszi is a polcról az üveget, látja rajtad, hogy nem távozol fizetés nélkül. A nő úgy hozza ki az asztalhoz a két kis poharat, benne a konyakra emlékeztető színű folyadékkal, mintha táncolna. Ünnepélyesen áll meg az asztalnál, felmutatja a két poharat, mint két kincset, és innentől társad lett, társad ... „Ha már ilyen szépen összejöttünk, talán had mutatkozzam be: Karolina vagyok, Rikett Karolina!” A többi vendég és a kocsmáros – számodra érthetetlen módon – összemosolyog, mint akik már nagyon sokszor hallották ezt a nevet, és mintha azt is tudnák, hogy milyen produkció következik ezután. „Szép neve van kedves Karolina!” – próbálod oldani a hangulatot egy udvarias szólammal. „Szép? Maga még nem hallott a Rikett testvérekről?” A vendégek már nem leplezik megvetésüket, inkább szemük sarkából téged figyelnek, hogyan reagálsz majd az elkövetkezőkre. „Nem, nem hallottam még.” „Akkor most rád iszom Roland!” „Ugyan Karolina, hagyd már ezt! – szól rá Laci bácsi a pult mögül. „Fogd be a szád, megérdemli!” A pohárból néhány csepp a padló felé megy, a többi hirtelen Karolina szájában találja magát. Gyorsan ledöntöd a pálinkát, érzed a finom szilva ízt, és ahogy égeti a torkod a szesz. De nincs időd elmerengni ezen az ambivalens élményen, mert Karolina mint egy feldühített vadállat, úgy ugrik neked, de csak a poharat üti ki a kezedből. „Te szemét bunkó!” „Karolina! Honnan tudhatná? Hagyd őt békén!” – mondja Laci bácsi. Karolina kicsit lenyugszik, ám hangja remeg a keserűségtől: „Igen, honnan tudhatná ez, milyen amikor a cirkuszban előadás közben hirtelen áramszünet lesz?! Honnan tudhatná hogyan leng üresen a lengőtrapéz?!”

Kapcsolódó írásaink:
Karácsonyi mese Miért is mész oda? Hiszen telefonon megbeszéltünk mindent. Ugyan csak pár szóban, rövidre fogva, egyértelműen, ahogy szoktuk, mellébeszélés nélkül. Akkor mi a fenének mész mégis? Az ajándékért? Ugyan már! Annyira mindegy, hogy egy porfogóval több vagy kevesebb van otthon, nem? Majd felajánlom neki azt, hogy kisegítem, hisz én nem vettem neki semmit. Örülni fog. Vagy nem. Vajon elfogadja? Nem, nem hiszem, nem úgy ismertem meg. Majd meglátjuk. Remélem, utoljára jövök fel ezen a lépcsőn. Remélem tényleg utoljára.
Az árnyékvilág peremén „Miért kellett hozzánk szólnod, baszd meg? Mi olyan jól elvoltunk egymás között! Minek kellett belepofáznod? Ki volt kíváncsi a véleményedre? Beszéljed csak meg a telefonoddal!” A láb hirtelen lendül, a fej az ütéstől a busz üvegének ütődik. Néhány szó, s kisebb verekedés kezdődik a lépcsőn. Az nem derül ki, miért?
Reakció Szeretnék élni alkotmányos jogommal és nem a gyűlölet, hanem a logika vezet. Azt olvastam ma egy népszerű hírportálon, hogy már külföldön is úgy ítélik meg kis hazánkat, mint ahol a szélsőjobboldal erősödésével egyenes arányban nő a roma kisebbséget ért támadások száma. Feltennék én kérem szépen két egyszerű kérdést: Miért van az, hogy ha az elkövető roma származású, akkor azt nem közölhetik (mert nem szabad) a különböző médiumokban. Viszont ha az áldozat roma, akkor az hangsúlyozott szerepet kap, és rögtön „valamilyen jellegű” megkülönböztetésről beszélnek? Hol van itt az egyenlő megítélés, HA a romák is ugyanolyan magyar állampolgárok, mint én?
Húsvéti gondolatok Mint ahogy a szénmonoxid, oly lassan és észrevétlenül szivárog be szobámba a sötétség. Miközben a természet flitteres, fekete nagyestélyit ölt magára, és megkoronázza magát tündöklő diadémjával, én kenyérrel és borral csendesítem zúgó idegpályáim fülsüketítő hangzavarát. A redőny legördül. Nagy csönd a csönd, Néked is szólok.
10 éves a KES! Tíz? Még gombócból is sok! Nemhogy évekből! Pedig igen, 10 éve alakult a Könnyű Esti Sértés nevű színészzenekar, és ez alkalomból szeretettel meghív mindenkit egy zenés-táncos-éneklős-összeborulós-gyertyafújásos születésnapi koncertre! Aki ismeri őket, azért, aki pedig nem ismeri őket, azért menjen el a Pilinszky kávézóba szombat este!
Kattogó kerekek Kelenföldi pályaudvar, köszöntjük kedves utasainkat. Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. Az első megálló a Szent Gellért templom.
Az ébredés percei Olyan súlyos a szemhéjam…nem, nem akarok megint felkelni! Csak egy kicsit hadd aludjak még, csak egy percet hadd tölthessek még a súlytalanság állapotában! Megint sajog a vállam, a karom, a derekam ezektől a folyamatos emelgetésektől. Biztos időváltozás lesz. Nem, nem akarom kinyitni a szemem. Az álom nyugalma már rég elillant, pedig csak egy percet maradt volna még, hogy ne kelljen újra kilépni a valóságba. Mit is álmodtam? Nem tudom, nem emlékszem. Azelőtt még emlékeztem…azelőtt nem zuhantam kába, álomtalan álomba a fáradtságtól.

---

Oszd meg, ha tetszett!