|
 Nikola Tesla (Smiljan, Lika 1856. jul. 10. - New York City, 1943. jan. 7.)
Horvátországban született, édesapja szerb-ortodox pap, édesanyja háztartásbeli volt. A karlstadti középiskolát követően mérnöknek tanult Grazban, majd a prágai egyetemen folytatott tanulmányokat. Később elektromérnökként karrierje Budapesten indult egy telefontársaságnál, itt született első találmánya, egy távbeszélő-erősítő. Figyelme hamarosan a mágneses indukciós motor felé fordult, s 1882-ben a párizsi Continental Edison Company-nál dinamótervezőként helyezkedett el, miközben Strassbourgban szabadidejében megalkotta az indukciós motor prototípusát. 1884-ben Amerikába hajózott - pár centtel, egy ajánlólevéllel, néhány versével és egy repülőgép-tervezettel a zsebében. Állást kapott Thomas Edison cégénél New Yersey-ben, de a két feltaláló nem fért meg egymás mellett: míg Edison az egyenáram (D.C.), addig Tesla a jobban szállítható váltóáram (A.C.) és a hatékonyabb váltóáramú berendezések fejlesztése mellett kardoskodott. 1885 májusában a Westinghouse Electric Company feje megvásárolta Tesla találmányának (többfázisú váltóáramú dinamó, transzformátor és motor) licenszét, és ez lendületet adott a versengéshez az Edison-féle egyenáramú megoldásokkal. És a váltóáram alkalmazása győzött.
1882-ben nemcsak feltalálta a forgótekercs létrehozta mágneses mezőt (rotating magnetic field), de kitűnően alkalmazta elektromotorokban, többfázisú áramfejlesztőkre, átalakítokra, áramszállításra. A háromfázisú elektromos rendszert és az indukciós motort az ipari és háztartási eszközökben világszerte alkalmazzák.
Saját laboratóriumot alapított N.Y. Cityben 1887-ben. Itt kísérletezett - a többi között - a később Wilhelm Röntgen által 1895-ben szabadalmaztatott X-sugarakkal. 1891-ben felfedezte az elektronikus eszközökben (pl. rádió, TV) széles körben használatos Tesla-tekercset; s ebben az évben kapott amerikai állampolgárságot is.
Feltalálóerőit csúcsra járatta: gyors sikereket ért el az elektromos motorok, generátorok, energia-átalakítok fejlesztésében. Az 1893-as chicagoi világkiállításon Westinghouse - demonstrálandó a váltóáram csodáit - a Tesla-rendszerrel világított, mely fontos tényezője volt a Niagara-vízesések vízierőmű-kivitelezési projektjének elnyeréséhez (1895), így lett a XX. század hőse a váltóárammal együtt Tesla, aki több területen kortársai előtt járt (pl. távirányító, energia-átvitel, robottechnika). 1896-ban szabadalmaztatta a rádió(vevő)készüléket, és publikálta vázlatait az adatátvitel alapjairól (melyet Marconi használt fel 1901-ben, s 1909-ben Nobel-díjat kapott érte).
New Yorkba visszatérve Tesla egy vezetéknélküli adótorony építését kezdte el J.P. Morgan befektetővel. Olyan világszerte működő kommunikációt akart kifejleszteni, amely kép- és üzenetküldésre, időjárásjelentésre és tőzsdei gyorshírekre is jó lett volna. A befektető kivonulása miatt azonban félbemaradt a torony, s helyette Tesla erőművi turbinákkal és más projektekkel foglalkozott. Felfedezései, találmányai, víziói és tudományos előadásai miatt Nikola Teslát médiasztárként ünnepelték.
Kevés közeli barátainak egyike volt Mark Twain, akivel megosztotta intuitív tudományos felismeréseit, és futurista elképzeléseit (pl. tenger- és napenergia alkalmazása, műholdas és bolygóközi kommunikáció).
Tesla sok figyelmet szentelt cége alkalmazottaira és hűségük fenntartására is. Élete csúcsán szállodai lakosztályban élt, fogadásokat és eszmecseréket szervezett. És bár intelligens és szép nőknek hódolt, egyre sem maradt ideje. 700 találmányi szabadalom tulajdonosaként 1943-ban, New York City-ben halt meg. (wikipedia alapján)
A világegyetem örök energiaforrása - A kozmikus sugarak eredete és intenzitása (Tesla naplójából)
"Sokáig hiába töprengtem a fizika tudományának e legrégebbi és legjelentősebb rejtélyén. Elérhetetlennek tűnt az, amiért küzdöttem, de a sors valamiképpen a kegyeibe fogadott, és néhány ihletett kísérlet fellebbentette a fátylat a titokról. Csodálatos és hihetetlen felfedezés volt, amely magyarázatot szolgáltatott a természet számos talányára; a villámcsapás erejével tárta fel néhány modern elmélet illuzórikus jellegét, és mellesleg a fenti axióma általános igazságát is alátámasztotta.
Amikor a radioaktív sugarakat felfedezték, a kutatók azt gondolták, hogy azok az atomenergia hullámok formájában történő felszabadulásából származnak. Mivel ez az eddigiek fényében lehetséges volt, én arra következtettem, hogy a sugarakat valamilyen külső zavar hozza létre, és elektromossággal feltöltött részecskék alkotják azokat. Elméletemet nem vették komolyan, bár egyszerűnek és hihetőnek tűnt. Tegyük fel például, hogy golyókat lövünk neki a falnak. Ahol a lövedék a falnak ütődik, az anyag szétroncsolódik, és a becsapódás pontjától sugárszerűen minden irányba szanaszét fröccsen. Ebben a példában teljesen egyértelmű, hogy a szétrepülő darabok energiája csakis a lövedék energiájából származhat. A radioaktivitás megnyilvánulásainál azonban ilyen bizonyítékot nem lehetett felmutatni, ezért döntő fontosságú volt, hogy a rendkívüli zavar létezését a közegben kísérleti úton lehessen demonstrálni. Erőfeszítéseimet hamarosan siker koronázta, ami elsősorban a választott módszer hatékonyságának volt köszönhető. Ennek lényege abban állt, hogy a zavar révén ionizált hatalmas mennyiségű levegőből áramot nyerjek, az energiát kondenzátorban tároljam, és egy jelzőberendezésen keresztülvezetve hagyjam kisülni. Ez a terv véget vetett az elsőként alkalmazott elektroszkóp korlátainak és a berendezés körüli bizonytalanságnak. A módszert 1900 és 1905 között cikkekben és szabadalmakban ismertettem. Az ismert sugárzások magatartásából ítélve logikus volt az a feltételezés, hogy az új sugarak fő forrása a Nap; ezt az elképzelést azonban cáfolták azok a megfigyelések és elméleti szempontok, amelyek ezzel kapcsolatban néhány igencsak meglepő tényt tártak fel.
A fény- és hősugarak valamely közegen keresztül áthaladva a közeg sűrűségével arányosan nyelődnek el. Ez alól a szabály alól még az éter sem képez kivételt, bár ez minden anyag között a legritkább. Az éter sűrűségét először Lord Kelvin próbálta megbecsülni. Az ő megállapításai szerint egy 1 cm' keresztmetszetű és a 300.000 km/s sebességgel haladó fény által egy év alatt megtett távolságnak megfelelő hosszúságú oszlop súlya 4,8 gramm. Ez körülbelül egy ugyanilyen keresztmetszetű, két centiméter hosszúságú közönséges üvegprizma súlya, amelyről éppen ezért feltételezhető, hogy abszorpció tekintetében az éteroszloppal egyenértékű. Egy ezerszer hosszabb éteroszlop tehát ugyanannyi fény nyelne el, mint húsz méter üveg. Léteznek azonban napok sok ezer fényév távolság-ra is, amelyekről nyilvánvaló, hogy fényük jóformán el sem éri a Földet. Ha viszont ezek a napok a fénynél határtalanul áthatóbb képességű sugarakat bocsátanak ki, e sugarak ereje csak kis mértékben mérséklődne, így a Földre minden irányból özönlő sugárzás teljes mennyisége beláthatatlanul nagyobb lenne, mint amit a mi világító égitesteink szolgáltatnak. Ha a fény- és hősugarak ugyanolyan áthatóak lennének, mint a kozmikus sugarak, az állandó ragyogás olyan éles lenne, a hőség pedig olyan perzselő, hogy nem létezne élet sem a Földön, sem pedig más bolygókon.
Az én vákuumcsöveim, amikor több tíz millió volton vagy még nagyobb nyomáson működtetjük őket, a kozmikus sugarakhoz minden tekintetben hasonló sugarakat állítanak elő, de még ha a kísértet nem is igazolná ezt a tételt, elméletem, amelyet 1897-ben fejtettem ki, a legegyszerűbb és a legvalószínűbb magyarázattal szolgálna erre a jelenségre. Vajon a világegyetem végtelen és áthatolhatatlan határával nem maga is egy felfoghatatlan méretű és energiájú, tökéletes vákuumcső? Tüzes napjai nem (katódok) elektródok-e, amelyek hőmérséklete messze meghaladja azt, amit mi az általunk készített jelentéktelen és durva szerkezeteknél alkalmazni tudunk? Nem nyilvánvaló tény-e az, hogy a napok és a csillagok hatalmas elektromos nyomás alatt állnak, amely felülmúlja az ember által valaha is előállítható nyomást, és nem áll-e ez ugyanúgy az űrben lévő vákuumra is? Végül pedig, lehet-e bármi kétség afelől, hogy a kozmikus por és meteoranyagok végtelen számú célpontot jelentenek, amelyek energiareflektorként és át-alakítóként működnek? Ha ideális működési feltételek mellett, és az emberi ész számára felfoghatatlan méretű készülékkel nem lehetne felülmúlhatatlan intenzitású és átható erejű sugarakat előállítani, akkor a természet valóban egyedi kivételt tett a törvényeiben.
Felvetődött, hogy a kozmikus sugarak elektronok vagy a csillagközi sivatagokban keletkező új anyag eredményeiként jönnek létre. Ezek a nézetek annyira abszurdak, hogy pillanatnyi figyelmet sem érdemelnek. Nem mások, mint természetes kinövései ennek a kornak, amelyre a mély, ám irracionális gondolkodás és a lehetetlen elméletek jellemzőek. A legfrissebb teória talán majd az idő meghajlításával foglalkozik. Mi is lenne világunkból, ha az időt sikerülne meghajlítani!
Miután jelentős kétségek léteznek arra vonatkozóan, ahogy a kozmikus sugarak intenzitása a magassággal együtt változik, a téma iránt érdeklődők talán szívesen fogadják a következő egyszerű képletet, amelyet korai kísérleteim adatai alapján vezettem le:
I = (W + P)/ (W + pl
Itt W egy 1 cm' keresztmetszetű és 180 cm hosszúságú ólomrúd súlyát jelenti kilogrammban, Pa normál tengerszinti légnyomást kg / cm2-ben, p a légnyomást a vizsgált magasságon, ugyanebben a mértékegységben, l pedig a sugárzás intenzitását a tengerszinten, amelyet egységként kezelünk. W-t és P-t a tényleges értékekkel helyettesítve, ami 1,9809 kg, illetve 1,0133 kg, a képlet a következőképpen egyszerűsödik:
1= 2,9942 /(1, 9809 + p)
Nyilvánvaló, hogy tengerszinten p = P, ezért az I= I, ami a mértékegységünket adja. Másrészt, az atmoszféra legtávolabbi határánál p = 0, az intenzitás pedig I = 1,51 15. A magasság maximális növekedése tehát alig több mint 51%. Ez a képlet meglehetősen pontos, és azon a felfedezésemen alapul, hogy az abszorpció bármely közeg sűrűségével arányos. Más kutatók talán eltérő értékeket találnak W-re, azonban minden kétséget kizáróan ugyanezt a függőségi viszonyt állapítják meg. Nevezetesen, hogy az intenzitás néhány kilométerig a magassággal arányosan növekszik, majd fokozatosan csökkenő mértékben nő.
New York, 1932. október 13.
Kovács Zsuzsanna fordítása
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
íme egy-két izgalom a mítoszból:
Philadalphiai kísérlet (www.pharmachip.hu/zyx/old/hiperter/phila.htm)
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.