|
 A modern ember önhittségének alapja az, hogy felsőbbrendűnek érzi magát a régebbi korok embereitől. Kérdezem én, ugyan mitől lenne felsőbbrendű? Világunk nem sokban különbözik a kamaszokétól, akik azt hiszik, a fennálló rend valami elavult alkotmány, amit gyorsan meg kell reformálni, kidobni a régit és pótolni valami szerintük jónak és újnak tekinthető változattal. A legjobb példa erre a civilizáció és a barbarizmus szembeállítása. Az úgynevezett civilizált ember leereszkedő félmosollyal szemlélgeti az általa barbárnak tartott fajtársát, noha a civilizáció és a barbarizmus közti határvonal sokkal kevésbé nyilvánvaló, mint ahogyan egyébként ez a két elkoptatott gumifogalom jelezni szeretné. Csupán ízlés kérdése, hogy mit és kit nevezünk barbárnak: az ágyékkötőbe öltözött vadembert ugyanúgy ilyennek tarthatjuk antropológusként, mint a más politikai beállítottságú vagy életvitelű szomszédunkat egy rossz pillanatunkban.
A szociológiai megközelítésmód
Ebben a fejezetben a szerző szociológiai megközelítésben ír. Nem kétlem, hogy a problémafelvetés módja eredendően helyes, de hogy a szociológia korlátai hol találhatók, és miért is feszegeti maga a téma a tárgyalásmód határait, arról a későbbiekben még szót kell ejtenem. Mindenesetre ez a megközelítésmód még mindig jobb, mint amilyen az a képmutató álláspont, amelyet a szerző kárhoztat. Csakhogy a szociológia, ahogyan minden modern tudomány, a valóságnak ugyanabban a rétegében helyezkedik el, mint maga a tárgyalt jelenség. Ezért bár ennek nincs tudatában, ugyanazzal a szemüveggel vizsgálja a holokausztot, mint amilyen szemüveg azok látását homályosította el, akik a népirtás gépezetének apró fogaskerekei voltak.
Civilizáció és barbarizmus
A modern ember önhittségének alapja az, hogy felsőbbrendűnek érzi magát a régebbi korok embereitől. Kérdezem én, ugyan mitől lenne felsőbbrendű? Világunk nem sokban különbözik a kamaszokétól, akik azt hiszik, a fennálló rend valami elavult alkotmány, amit gyorsan meg kell reformálni, kidobni a régit és pótolni valami szerintük jónak és újnak tekinthető változattal. A legjobb példa erre a civilizáció és a barbarizmus szembeállítása. Az úgynevezett civilizált ember leereszkedő félmosollyal szemlélgeti az általa barbárnak tartott fajtársát, noha a civilizáció és a barbarizmus közti határvonal sokkal kevésbé nyilvánvaló, mint ahogyan egyébként ez a két elkoptatott gumifogalom jelezni szeretné. Csupán ízlés kérdése, hogy mit és kit nevezünk barbárnak: az ágyékkötőbe öltözött vadembert ugyanúgy ilyennek tarthatjuk antropológusként, mint a más politikai beállítottságú vagy életvitelű szomszédunkat egy rossz pillanatunkban. Az úgynevezett civilizációnk csak a külsőségekben különbözik a vadvilágtól: az üzleti életben uralkodó farkastörvények semmiben nem térnek el az állatok közt az életért folytatott harctól. Abban hinni, hogy az ember alapvetően megváltozik bármilyen ideológia hatására, nem más, mint étbevonóval megízlelhetővé tenni az ehetetlent: hazugság, bármilyen színes és szagos is legyen.
A bürokrácia
A neobarbarizmus egyik legjobb példája a Bauman által is vizsgált bürokrácia. Ez még a barbárnál is primitívebb szerveződési forma, mert míg az anyatermészet egyedei legalább bizonyos fokú döntési lehetősséggel felruházott entitások, úgy a bürokrácia alapvetően univerzális felelősség nélkül való, agyatlan, mechanikus fogaskerekekből felépülő látszatorganizmus. Felelősség nélkül való, mert bármikor a következő alkatrészre lehet áttolni a felelősséget, amely már egyébként is kézen-közön elveszett a sok áttételes csatornán. Agyatlan, mert a felső irányítás csupán ötleteket vet fel, amelyet a feldolgozórészleg szintjein formálnak megvalósíthatóvá, míg maga az „agy” általában semmit sem tud arról, ami több emelettel alatta zajlik, sőt még csak nem is érdekli mindez. Ráadásul még mechanikus is, ami az organikus megcsúfolása, torzképe, annyiban hasonlít a működőképes szervezetekre, amennyire egy robot az emberre: kópia csupán.
„Ha a náci hatalom győzött volna”
Kellemes elmejáték eljátszani a hákkal és az amennyibenekkel, de értelme csupán a rejtvényfejtés végső célja környékig juthat el. Ha a náci hatalom győzött volna, akkor ez vagy az történt volna. Elég annyit mondani, hogy így is éppen elegendő történt. De ha már történt, mást nem nagyon tehetünk, mint tanulunk belőle. A tanulásnak egyik formája az, hogy a szociológia átfogalmazására késztet, bár ennek eredménye igencsak kétes, tekintve, hogy mint minden tudomány, ismét a valóság utáni kullogásra van kárhoztatva. Dilettánsabb egyedek törhetik a fejüket, hogy történhetett meg a holokauszt néven ismert gyalázatos történelmi esemény, milyen beteg részen keresztül pattant ki valakik mélyen elrejtett barbarizmusa. Szerencsére Bauman ettől óvakodik. Jól látja, hogy az úgynevezett értéksemlegesség vezetett idáig: a bürokrácia, a modern tudomány vívmányai – ebben a kontextusban jól látható ennek az öntelt kifejezésnek a tragikomikuma –, és persze mindazok a rejtett emberi érzések, amelyek nem bizonyultak comme il faut-nak a Felvilágosodás után megteremtett modern mítosz számára. Bauman itt és a következő fejezetekben sok helyet szentel annak, hogy ezekre kitűnő érzékkel rámutasson: egyetlen gyengéje az, hogy nincs vagy nem akar tudatában lenni annak, hogy az általa felülvizsgált szociológia is ugyanehhez a társulathoz tartozik: ugyanúgy a modern tudomány egyik önálló életre kelt végtagja, mint azok a kiváló diszciplínák, amelyek lehetővé tették a gázkamrák szakszerű tervezését, a pszeudogenetikai és pszeudobiológiai embertenyésztést és -szelektálást, a „fertőtlenítést”, és minden mást. Figyeljük csak meg, ahogy a fennkölt, ám értéksemleges tudományos fogalmak mefisztói álarcot öltenek fel, amikor a népirtás gyakorlatában elnyerik kétes apoteózisukat. Szögezzük le, hogy a holokauszt a modern világ teljes és maradéktalan csődjét jelenti.
Az utópiák tragikuma
A modern világ csődjét mutatták azok az előjelek is, amelyek délibábos ködében a valóság mintha más lenne, mint amilyen valójában. Egytől egyik határtalanul nevetségesek mind, de a jóízű nevetést megfertőzi a benne rejlő pokoli tragikum. Az utópia maga a tragikomédia, bármelyik korszakban is szülessen. A Baumannál szereplő utópiák mintha a legrosszabb fajtából valók lennének: a „whig nézőpont”, az értelemnek a babona ellen vívott diadalmas harca, a weberi „kevesebb harccal többre jutunk majd”, a pszichoanalitikus illúzió, hogy megszelídíthető az emberben lakó állat ugyanúgy nevetséges, mint a Marx által megálmodott sorsát irányító ember, és Elias láz-vágyálma, az erőszak kiküszöbölése. Csődközeli állapotot jelző lázgörbék mind: a modern ember sose néz hátra, csupán előre, de ha véletlenül hátratekint, azonnal felmenti magát minden megfontolás alól, míg ha visszafordul, inkább vágyait, mint a tényeket akarja látni. A másik összetevő az úgynevezett értéksemlegesség: a tudomány és technika végzetszerű felsülése az, hogy kiegyensúlyozottnak próbálja magát láttatni, mintha nem minden kontextus kérdése lenne. Ez csupán a mechanikus ész diadala, értelem nélkül. Legjobb példa erre Eichmann ügyvédjének érvelése, aki egyetlen mondattal megvilágította a problémát: ami egyik helyzetben hőstett, az máshol halálos bűn. Ki határozza meg, hogy melyikről van szó? Természetesen a győztesek. Senki sem kételkedhet abban, hogy Eichmann bűnös volt: de hogy hogyan is válhatott bűnössé, az már fogósabb kérdés. Folyamatosan, okról okra haladhatunk visszafelé végeláthatatlan láncolatban, és csupán annyit tudhatunk biztosan, hogy az Eichmann-félék működése nem maga a betegség, hanem csak a tünet. A betegség pedig a hazug, magát felvilágosultnak tekintő, ostoba világ.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.