Steiner ebben az erősen filozófiai jellegű művében egy 1908-ban tartott előadásának anyagát dolgozta át, rövid filozófiatörténeti és ismeretelméleti keretben mutatva be az általa antropozofikusnak nevezett megismerési módot. Ez az antropozofikus vagy szellemtudományi módszer a megismerés két válfaja, a természet-megismerésnek nevezett külső, tapasztalati-logikai, illetve a misztikus, belső megközelítés között alkot hidat, mivel Steiner felfogása szerint egyik megismerési mód sem tökéletes. Ahogyan írja, noha a logikai megfontolásokat is alkalmazó, empirikus kutatás a külső világ megismerésében látszólag egyre több eredményt hoz, úgy ez a belsőleg átélt valóság számára mindegyre idegenebbé válik. De a misztikus, belső megközelítésmód sem alkalmas az igazi megismerésre: ez ugyanis a külső valóságtól idegenít el egyre inkább.

A szerző úgy véli, hogy az ember számára adott egy olyan megismerési mód, amely az előbbi módozatok útján el nem érhető, igazi valóság megragadására is alkalmas. Ehhez azonban, mint írja, bizonyos képességek, egy másfajta tudatosság kifejlesztésére van szükség, amely úgy viszonyul a köznapi tudatossághoz, mint a nappali, éber tudatállapot a derengő, álombeli tudathoz. Ebben a műben Steiner filozófiai érveléssel kívánja bizonyítani, hogy ilyen tudatosság kifejlesztése lehetséges. Sőt, azt állítja, hogy az európai filozófiának is pontosan erre a következtetésre kellett volna jutnia, hogyha a skolasztikusok virágkorát követően a filozófiai gondolkodás nem lép tévútra. Ennek bizonyítása érdekében elsőként rövid filozófiatörténeti körsétát tesz.
Arisztotelész az első olyan filozófus, aki úgymond tiszta fogalomtechnikával dolgozva, racionális alapokon jut el a következtetésekig, és akinek az európai filozófia a logika tudományának megalapozását köszönheti. Ezen arisztotelészi logika szellemében dolgoztak a skolasztikusok, akik elméleti vizsgálódásaikban egészen a kereszténység alapjainak megértéséig jutottak el, ám itt beleütköztek a keresztény kinyilatkoztatás falába. Steiner úgy véli, a filozófia fejlődésében ennek a pillanatnyi megakadásnak természetes következményének kellett volna lennie, hogy a tisztán logikai természetű gondolkodás révén a filozófusok az érzékfelettinek egyre nagyobb területét hódítsák meg. Ezzel szemben a skolasztikusok nem hatoltak be a kinyilatkoztatások uralta terepre, hanem megállapították, hogy a legfelsőbb szellemi valóság nem kutatható logikai gondolkodás által. Ez idézte elő azt a szakadást, amely leegyszerűsítve úgy írható le, mint a hit és a tudomány igazságának szétválása, és amely a 16–17. századra teljes különállássá alakult. Ezen elkülönülés végső felvonásának értelmezi Steiner a kanti ismeretelmélet elterjedtté, sőt, egyeduralkodóvá és axiómaszerűvé válását, miszerint az ész képtelen a valóságos, a magánvaló megragadására, mivel alapvető szubjektivitása kizárja az objektív megismerés lehetségességét.
A kanti tétel cáfolására a szerző visszanyúl Arisztotelész ismeretelméletének olyan alapfogalmaihoz, mint az anyag, azaz az érzékelésben megjelenő egyedi dolog, illetve az egyedi dolgokat gondolati egységbe foglaló forma megkülönböztetése. Mint írja, Arisztotelész tisztában volt azzal, hogy a valóságot nem az anyag, hanem a forma megragadása által ismerhetjük meg. És ha azt is hozzávesszük, hogy az arisztotelészi anyag nem csupán a materiálist jelentheti, hanem a szubsztanciát, a dolgot magát, akkor végképp elvetendő Kant általa materialistának tartott tétele, hiszen a valóság az emberi képzetben materiális értelemben vett átáramlás nélkül is megjelenhet, ezzel pedig úgymond az anyaggal is lehet azonosulni. Steiner számára ez jelenti a tiszta gondolkodást, mivel szerinte azzal, hogy a formát megismerjük, és ezáltal az anyagot is létrehozhatjuk, ismeretelméleti szempontból szilárd pontra juthatunk.
Ezen a ponton szerinte áthidalható mindkét hiányos valóságkép, a logikai-tapasztalati és a belső, misztikus között tátongó szakadék. A fentebb vázolt tiszta gondolatiságot ugyanis az Énre alkalmazva olymódon ismerhető meg a teljes, igazi valóság, hogy azt nem befolyásolja az ember alkati felépítéséből következő szubjektivitás, így maga az érzékfeletti is megragadható. Az általa leírt új, tiszta gondolkodásmód viszont az öntudatosság bizonyos fokú átalakítását, azaz egy új megismerő-eszköz kifejlesztését is megköveteli. Ennek módját a mű már nem taglalja, csupán megállapítja, hogy bár ez a jelenkor megszokott gondolatvilágától távol áll, egyszer talán ugyanúgy gyökeret ver, ahogyan a történelemben számos új eszme is idővel elfogadást nyert. Végül a szerző azt is elismeri, hogy a mostani filozófiai felfogás szerint ez az antropozofikus megismerési mód tökéletesen dilettánsnak hathat, ám mindez a filozófiai ismeretelmélet korábban vázolt félresiklásából következik.
A mű szerkezete logikus és áttekinthető, azonban az itt-ott kissé körülményes fogalmazás, a bizonyos filozófiai alapképzettséget megkövetelő nyelvezet, valamint a mű tömörsége egyes, akár kulcsfontosságú részeken is nehezen követhetővé teszi a gondolatmenetet. Ebben az eredeti német nyelvű szövegezéshez talán túlzottan is ragaszkodó fordítás sem segíti elő a mondanivaló megértését.

Eredeti címe: Philosophie und Anthroposophie
Megjelenés éve: 1908
Magyar fordítás: Biczó Iván
Magyar kiadás éve: 1992 (1994)

---

Oszd meg, ha tetszett!

• Tizenegyezer szopás -25/05/2011
• A Petőfi Csarnokban sírtak az Apocalyptica csellói -25/02/2011
• Geréb Ágnes pro és kontra -13/10/2010
• Ki lakjon a Baker Street 221b-ben? -01/10/2010
• Fény-kép -06/09/2010
• SZELID TEREMTÉS - A Frankenstein-terv, Mundruczó Kornél új filmje -26/04/2010
• Húsvéti gondolatok -05/04/2010
• Ismét Képzett társítások - AEGON-estek a Nemzetiben -26/03/2010
• Szubjektív: 1. rész /A 10 legjobb külföldi és a 10 legjobb magyar zene szeretkezéshez/ -25/03/2010
• A szomszéd kertje? -21/03/2010