Ez egy jó munkahely. Itt nem firtatja senki, hogy ki volt ő, mit csinált korábban, vagy honnan jött. Nem ismerik, és nem is méltatják figyelemre. A munkáját igyekszik pontosan végezni, nehogy konfliktusba keveredjen valakivel. Reggel hétkor bemegy a levelekért, a kisebb küldeményekért, átveszi, elvégzi az esedékes adminisztrációs teendőket és kész. Arra vigyáz, hogy egy – két udvarias szót szóljon a munkatársnőkhöz, hogy egy kicsit elviccelődjön a kollégákkal, aztán felugrik a járgányra és viszi az embereknek a hírt. Kinek jót, kinek rosszabbat, kinek többet, kinek kevesebbet a vártnál. Korábbi munkája csak annyiban különbözött ettől, hogy levelek helyett Krisztus igéit közvetítette azoknak, akiknek volt fülük és hallották.

Beletapos a pedálba, mindig a legtávolabbi pontra megy először, egészen a község határáig és aztán szisztematikusan egyre közelebb halad visszafelé. Jól ismeri az utat, a kanyarokat, az utcákat, a kerítéseket és a mögöttük magasodó házfalakat. Az út széli fák már messziről integetnek neki rügyező ágaikkal. „A te igád boldogító, a te terhed könnyű nékem.” Élvezi, ahogy a szél hátracsapja a haját, ahogy arcához simulnak a felkelő nap sugarai és még a kormányt is elengedi, széttárt karjaival egyensúlyoz a levegőben, szemét behunyja, és tüdejét mohón megtölti a reggel frissességével. Hahaha! Hirtelen összerezzen és kirázza a hideg. Mintha valaki nevetett volna, igen, határozottan hallotta, valaki nevetett. Lassít, megáll, körülnéz. Próbál visszaemlékezni: vajon egy nő vagy férfi nevetését hallotta? Nem lát senkit a Jókai utcán, nincs egy teremtett lélek sem, akinek ezt az éles nevetést tulajdoníthatná. Csak egy kóbor fekete kutya távolodik tőle és fordul be az első utcasarkon. Talán csak valamelyik udvarból hallott valamit - nyugtatja magát - hisz itt nincs senki. Visszaszáll a kerékpárra és továbbhajt. A vasútállomás felé vezet az út, látja, ahogy emberek közelednek felé, nemrég érkezett be a kis piros Vésztő felől és indul tovább Békéscsabára. Az érkezők elhaladnak mellette, ismerősek és ismeretlenek, de neki mindenki köszön, és ő mindenkinek fogadja a köszönését. Aztán váratlanul egy élénk szín hasít a szemébe, egy ismerős szín, az érett narancs sárgája. Egy pillanat alatt tudatosul benne: ő már találkozott ezzel a színnel, ezzel az anyaggal, ujjhegyén érzi selymes könnyűségét az emlékek csalóka játékában. A hosszú sál nevetve lobog a szélben, és ő már nem is lát mást, csak azt a narancssárga foltot, ahogy röpül, ahogy kacérkodik, ahogy bujálkodik a széllel. „Zsuzsának is ilyen sálja volt!” Üldözőbe veszi ezt a színt, ezt az ismerős sálat, egyre gyorsabban hajt, egyre jobban közeledik az alak felé, látja a hullámos szőke tincseket, ahogy ringatóznak a kabát vállán, hallja a cipők gyors kopogását, rabul ejti a ringó csípő ritmusa. Már ott van közvetlenül a nő háta mögött, ha a kezét kinyújtaná felé, akkor meg is érinthetné, már az orrában érzi az illatát, amikor a tünemény hirtelen eltűnik a szeme elől. Ő még lendületben van, a kerekek már-már riasztóan gyorsan rohannak vele egyenesen tovább, csak nagy nehézségek árán tudja lefékezni és megállítani. Visszafordul, s észreveszi, hogy a nő nem tűnt el, csak befordult az utcasarkon. Utánaered, húzza maga után az illat, mint a kopót. Csalogatja maga után ez az ismerős pára, ez, amit nem tudna soha összetéveszteni semmi mással, a test egyedi és különleges kigőzölése, ami annyira sajátos, mint az ujjlenyomatunk. „Leszünk ketten egy testté, úgy hogy már nem két test, hanem egy.” Visszhangzik fejében a mondat abból az éjszakából, amikor megszegte legszentebb fogadalmát.

Befordul az utcába, de nem látja sehol a nőt. Sürgeti magát, talán a következő saroknál ismét feltűnik majd előtte alakja. Mire odaér, a szőke tincsek és a sál éppen jobbra fordul az utca végén. Hajtja, űzi magát tovább és tovább, gyorsabban és még gyorsabban, nem szalaszthatja el, nem veszítheti el őt még egyszer! Lüktetnek elméjében az emlékek, egy villanás alatt visszapörögnek az elmúlt két év eseményei, mintha egy film kockái suhannának el szeme előtt: Zsuzsa ölelése, az áthelyezése, önmarcangolása, gyóntató testvérének arca, a püspöki hivatal bezáródó kapuja, az albérlete, első civil állása. Egy kemény döccenést érez, a kerékpárt képtelen koordinálni, egyensúlyát elveszti, súlypontja jobbra helyeződik át, és már megállíthatatlanul zuhan lefelé a járda melletti mély árokba. Összetörten tér magához, sajog az oldala, amire ráesett, a táskából szanaszét hullottak a csomagok, a levelek, a bicikli kereke kattogva forog tovább a levegőben. A zajra egy közeli ház udvarából egy öregasszony siet ki az utcára. „Megsérült? Mi történt postás úr? Jól van?” „Igen, jól vagyok, nincs semmi baj!” Nagy nehezen feltápászkodik, az öregasszony segítően nyújtja felé a kezét. „Mondja, nem látott erre egy fiatal nőt?” „Nem, nem láttam. Nem is lakik ebben az utcában fiatal, csak mi öregek maradtunk. Segítsek összeszedni a leveleket?” „Nem köszönöm, elintézem.” „Biztos jól van?” „Igen köszönöm. Menjen vissza nyugodtan.” Az öregasszony kicsit sértve érzi magát a visszautasítástól, az orra alatt motyog valami olyasmit, hogy minek iszik az korán reggel, aki nem bírja. De a postás erre már nem is figyel. Nézi a kiborult táskát, az árok pocsolyájától szennyes leveleket, az elszakadt nadrágot a térdén. Hahaha! „Ki van itt? Ki nevet rajtam?” Riadt tekintetével hiába pásztázza végig az egész utcát: kétségbeesetten pillant jobbra-balra, az útra, a járdára, a kerítések mögé, a házak ablakaira, nincs itt rajta kívül senki. Feje lehanyatlik, ereje mintha elhagyná testét, remegő lábakkal ül le az árok szélére, és imára kulcsolja sáros kezét.

Kapcsolódó írásaink:
Csak szépen, lassan Manapság mindenki mindent megtesz azért, hogy egyéniség lehessen. De mi ennek az ára és milyen jövő képzelhető el így? Csak szépen, lassan.
Ambivalencia A közlés elkopik, elhalványul, szétfoszlik, elenyészik, a gesztus föl-föl dereng. A szépen artikulált hangok a másodpercmutató ritmusával fokozatosan távolodnak, amíg a mozdulatok, a tekintetek színesen rögzülnek az emlékezet fotóalbumában. Az egyiktől hűs lesz a tenyér, a másiktól megtörik az íriszen a fény, és némelyiktől ellazul a váll…
Szokatlan csavar a 25. Képzett társítások - AEGON-esten Olyan előadással készülnek a szervezők a 25. alkalomra, amilyen még soha nem volt. November 26-án, a Nemzeti Színházban fordítanak a sorrenden: néhány kitűnő, vállalkozó szellemű író, költő „felel” a zenészek témáira. Mindannyian olyan művészek, akik Alföldi Róbert vendégei voltak a sorozat valamelyik estjén. Az összeállított zenei staféta adja tehát az est alapját. Minden zenész játszik duóban, egy-egy zenész társával, illetve szólóban is, az esten fellépő írók, költők pedig az ott fölcsendülő zenei témákra reagálnak.
Csak szépen, lassan Manapság mindenki mindent megtesz azért, hogy egyéniség lehessen. De mi ennek az ára és milyen jövő képzelhető el így?
Karácsonyi mese Miért is mész oda? Hiszen telefonon megbeszéltünk mindent. Ugyan csak pár szóban, rövidre fogva, egyértelműen, ahogy szoktuk, mellébeszélés nélkül. Akkor mi a fenének mész mégis? Az ajándékért? Ugyan már! Annyira mindegy, hogy egy porfogóval több vagy kevesebb van otthon, nem? Majd felajánlom neki azt, hogy kisegítem, hisz én nem vettem neki semmit. Örülni fog. Vagy nem. Vajon elfogadja? Nem, nem hiszem, nem úgy ismertem meg. Majd meglátjuk. Remélem, utoljára jövök fel ezen a lépcsőn. Remélem tényleg utoljára.
Az irodalom, a felolvasás és a minderre reagáló, ott születő zene 2010. január 28-án, csütörtökön 19 órától a Nemzeti Színházban, a Gobbi Hilda Színpadon Alföldi Róbert vendége: Harcsa Veronika énekesnő és Lackfi János költő lesz.
Az árnyékvilág peremén „Miért kellett hozzánk szólnod, baszd meg? Mi olyan jól elvoltunk egymás között! Minek kellett belepofáznod? Ki volt kíváncsi a véleményedre? Beszéljed csak meg a telefonoddal!” A láb hirtelen lendül, a fej az ütéstől a busz üvegének ütődik. Néhány szó, s kisebb verekedés kezdődik a lépcsőn. Az nem derül ki, miért?

---

Oszd meg, ha tetszett!