|
 "Szembenézni az élettel és tudni, hogy mit jelent.
Tudni szeretni, majd tudni eltaszítani."
Ez a két sor Az órák című filmből való, amelyben képet kapunk a 1920-as években, London külvárosában élő és alkotó Virginia Woolfról. Ebben a filmben szerepelt egy kisfiú, aki később nagyra nőve, az élet izgalmasabb oldalát választva meghal. AIDS-ben szenvedett, ám hogy elémenjen a dolgoknak, kivetette magát a negyedik emeletről. Feladta. Hogy mi vezetett idáig? Hogy miért lett olyan felnőtt, amilyen? Mindenre választ kapunk, ha fellapozzuk gyermekkorának porosabb részleteit. Mit tesz egy apró emberrel, ha félretolják, hazugságban hagyják megerősödni. Már ha sikerül neki erőssé válni.
Richard
A fiú játszik. Egyedül épít várakat, házakat. A saját hatalmas házuk is elkészül piciben, anya is ott áll. Egyedül. Tortát süt és közben szomorú. Richard is az, a mamához szalad, hogy megvigasztalja, ám ő eltolja magától. A fiú hat éves, csodálatos gyerek, üveggolyóhoz hasonlóan csillognak apró szemei. De valami bánat is költözött oda. Régóta vendégeskedik nála.
Én is ennyi idős lehettem, amikor apám először megütötte anyámat. A mai napig látni a nyomát. Bélyegként viseli arcán. Pedig ennek már 24 éve.
Megakartam enni azt a pudingot, amit anya egy picit odakozmált. Csak a lábos lett egy kicsit fekete, a finomság sárga maradt, mint a nap, amikor boldogság tölti el. Én is boldogan nyúltam az édességhez, ám apám kivette kezemből a tálkát és anyám arcához vágta. Véres lett a sárga étel, anyám homloka is piroslott. Nem sírt, miattam nem tette, erősebb volt ő annál, mint hogy egy hatalmas repedés könnybe fordítsa szemeit.
Szeretem a pudingot, különösen a sárgálló vaníliát. Anyám tudja a világon a legfinomabbat készíteni. Főzi, hűti, megszórja gyümölcsökkel, és szeretettel kínálja a mai napig.
 Kilenc évvel később meghalt apám. Jóízűen ettük a paprikás krumplit nagyapám házában. Anyám készítette nagyanyám konyhájában. Ő már nem lehetett velünk, korán meghalt. Még alig kaptam valamit tőle, még alig fogtam föl, mit jelent egy gyereknek a nagymamája. Az estebéd illata nagyon emlékeztetett azokra az időkre, amikor nagyi készített hasonló étkeket. Meggybefőttel tálalta, vastag falú üvegtálkába öntötte a finomságot. Még a levét is megittuk, az volt a valódi üdítő.
Azon a napon is az ő befőttjét ettük, az ő tányérjából, az ő asztalánál, de nélküle. Soha nem ízlett még ennyire a paprikás krumpli, mint akkor. Ma már tudom, miért.
Nagyapától sietve indultunk, még sötétedés előtt haza akartunk érni. Apámat már nem találtuk otthon, kórházba került. Útközben a Klinikák felé anyámat karonfogva tervezgettem, mi is legyen ezután. Mintha már sejtettem volna, hogy nagy a baj. Az orvos leültette anyámat, majd csendben maradt. Nem is kellett neki nagyon szólnia, a szeméből már kiolvastuk a halálhírt. Mint később megtudtuk, apám több órás szenvedés árán került a lakásból a folyosóra, majd a ház elé, onnan pedig a mentőbe. Arca több évet öregedett, testileg és lelkileg is meggyötörve vitték le a lépcsőn. A házmester néni, akihez sokszor bemenekültünk, ha éppen zűrös volt a hetediken tartózkodni apám veszekedése miatt, a mai napig emlegeti azt a napot. Hiába. Ennek így kellett történnie – válaszolom mindig. Csak én tudom és még egy kevesen, hogy mi történt velem és anyámmal. Hányszor menekültünk éjszaka unokatestvéremhez, mert apám halálosan megfenyegette anyámat. Másnap reggel pedig, mintha semmi sem történt volna. Én azonban nem felejtettem, nem tudtam kitörölni emlékezetemből ezeket az apró történéseket.
Nem volt ő rossz apa, de nem férjnek teremtette az Isten. Engem nagyon szeretett, de anyámmal sokat civakodott, volt, hogy a kés is előkerült. Nem szúrt, nem volt bátorsága hozzá, gyáva ember volt. Azóta tudom, azok az apák, akik verik otthon a feleségüket vagy a gyereküket, félnek a kapott küldetéstől, a sorstól, a karmájuktól. Nem állják meg a helyüket az életben, és otthon próbálnak felülkerekedni, játszani azt a szerepet, amit rájuk öltött a társadalom. Csak az a gond, hogy rosszul. Engem soha nem bántott. Egyszer egy zsák szemes kukoricára térdepeltetett. Vagy öt percig bírta. Hamar felállított, pedig én erős voltam és büszke arra, hogy a büntetést emelt fővel viselem.
A temetésén sem sírtam, anyám se nagyon, csendben gyászoltuk. Évekig hordta feketében a szívét, színes ruháit a szekrény mélyére rejtette. Nem apámat gyászolta, hanem azokat az éveket, amelyek szomorúvá tették. Ha pudingot eszünk, mintha gyertyát égetnék apám emlékére.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.