A Hold az a bolygó, amely a hagyományos megfogalmazás szerint a bolygók erőit közvetíti a Föld felé. Így olyan, mint egy kozmikus postás, amely minden bolygóval kapcsolatba lép, de neki személy szerint sohasem adnak semmit, csupán egy küldönc, és semmi több. A Szaturnusz pedig az a világvégi vénember, aki ugyan senkit sem tud beérni, viszont bárki a kezébe nyomhat egy tálcát azzal, hogy majd más elveszi tőle. A gyakorlatban a transzlátor szerepét leginkább a két közvetítő bolygó, a "kozmikus postás", a Hold, és az "istenek hírnöke", a Merkúr játsza. Kollektorként pedig a Szaturnusz és a Jupiter lép fel leggyakrabban: az egyik az, aki nem szívesen adja oda a dolgokat, de könnyen el lehet tőle venni; a másik pedig az, aki nagyon is szívesen átadja, csak arra kell ügyelni, hogy kinek...

Mivel az asztrológia kérdőágazatában főhelyet foglalnak el a sikerre vagy sikertelenségre vonatkozó vizsgálatok, az idők folyamán az egyes tényezőket igen nagy részletességgel dolgozták ki. Pedig az alapkérdés igen egyszerű: ha a kérdező és a kérdezett jelölője találkozik, akkor az esemény beteljesül, ha viszont nem találkoznak, nem. Persze mindez a gyakorlatban jóval bonyolultabb formában jelenik meg.

Először is arról kell beszélni, mit jelent két bolygó találkozása. A testi találkozás, tehát hogy egy alak ugyanazon fokára kerülnek, magától értetődő. De ugyanilyen találkozásnak tekinthető az is, ha az egyik bolygó a másikra veti a sugarát, ezzel lehetővé téve, hogy a megpillanthassa őt magát. Korábban már írtam arról, hogy az aspektusok, azaz pillantások nem bolygók, hanem alakok és fokok között lehetségesek; ez olyan, mintha kémlelőnyílásokra gondolnánk: és ha valaki éppen előtte tartózkodik, szemügyre veheti a környezetét.

Magukról az aspektusokról viszont eddig nem volt szó. A klasszikus asztrológiában négyfélét különíthetünk el, amelyek más-más minőségű kapcsolatot jelentenek: a szembenállást, a háromszöget, a keresztpillantást és a hatszögű aspektust. A szembenállás - mint neve is mutatja - a tökéletes ellenszenv, ellenszegülés aspektusa. Olyan alakokat köt össze, amelyek bár melegségükben megegyeznek, passzív összetevőjük, azaz nedvességük mégis eltér: például a Bikát és a Skorpiót, amelyek ugyan mindketten hidegek, tehát nem cselekvő, hanem szenvedő jellegűek, viszont egyikük száraz, másik nedves - ezért más elképzeléssel bírnak arról, mit is szeretnének elszenvedni. Hasonlóképpen nehéz, diszharmonikus aspektus a keresztpillantás: az ilyen viszonyban álló bolygók olyanok, mint a kereszteződésnél álló autók, akik ugyan akadályozzák egymást, de ha mindenki kivárja a sorát, mégiscsak elindulhat a forgalom - ellentétben a szembenállással, ahol valakinek meg kell hátrálnia. A keresztezés olyan alakok között teremt kapcsolatot, mint az Ikrek és Halak, illetve Ikrek és Szűz. E két eset viszont eléggé különbözik: az első esetben bár a melegségük eltérő, az alapfelépítés, a nedvesség megegyezik; a második esetben viszont sem ez, sem az nem stimmel. Az Ikrek és a Halak a végrehajtás módjában akadályozzák egymást: az Ikrek aktívan cselekszik, a Halak viszont passzív, rajta cselekszenek - pedig ugyanabból a nedvességből indulnak ki. Az Ikrek és Szűz találkozása viszont nemcsak a cselekvés vagy történés kettősségét, hanem az eltérő koncepciót is jelzi. Ezek akadályozzák egymást, és amíg valamilyen módon fel nem oldható az akadály, addig ott marad.

A két akadályozó aspektus mellett két segítő is megtalálható: a háromszöget nevezik a nagyobb, a hatszöget pedig a kisebb segítőnek. Valóban, a háromszög olyan alakokat köt össze, amelyek tökéletesen együtt tudnak működni: az így összekötött Kos, Oroszlán és Nyilas mind szándékában, mind a végrehajtás módjában egyetértőnek számít. A hatszög esetében viszont csak ez utóbbi, a hogyan egyezik meg: az így összekapcsolt alakok, például a Skorpió és Szűz vagy Skorpió és Bakszarvú között eltérő az alapkoncepció, de ettől még a kapcsolat segítő lehet, de csak azért, mert nem egymással szemben tevékenykednek, hanem egymás mellett.

Ezek tehát azok a viszonyok, amelyek a bolygók között létrejöhetnek. Ezeket viszont több tényező is árnyalja, amelyekről a megfelelő helyen lesz szó. Viszont már itt le kell írnom, hogy a koraújkori asztrológia felfedezései, a kisebb aspektusok egyáltalán nem illeszthetők be a fenti keretbe, ezért nem tekinthetjük őket többnek, mint matematikai zsonglőrködésnek.

Az első ilyen tényező abból következik, hogy a bolygók magukban sem neutrálisak, így már eleve van valamilyen viszonyulásuk a többiekhez. A filozófus Abul-Kaszim például olyan elméletet épített fel, amelyben felsorolta, hogy egy-egy bolygó mely planétákkal áll kölcsönös ellenszenvben, melyikre haragszik, és melyik felé viszonyul barátsággal, illetve melyiktől fogadja a barátságos viszonyulást. Például a nagy jótevővel, a meleg és nedves természetű Jupiterrel kölcsönösen ellenszenvvel viseltetnek ketten, meleg és száraz Mars, valamint a semleges természetű Merkúr. Ez a bőkezű és nagyvonalú bolygó viszont haragot igazából csak a serény, jellegtelen Merkúr felé táplál. Barátsággal pedig hasonló alapvetésű, hideg és nedves Vénusz felé fordul, míg a szintén hideg és nedves Holdét készséggel fogadja.

Most viszont térjünk vissza eredeti témánkhoz, az események bekövetkeztét segítő vagy gátló tényezőkhöz. A sikerre vonatkozó kérdések a jövőre irányulnak: tehát a bolygók között jövőbeli kapcsolatot keresünk, konkrétan azt, hogy a kérdezőt és a kérdezettet jelölő planéták közül az egyik összekapcsolódik-e a másikkal testileg vagy sugarak útján - azaz hogy a könnyebbik közeledik-e a másikhoz. A klasszikus szerzők aprólékosan kidolgozták a bolygók közös történetének egyes fázisait, pontosan definiálva, mi a közeledés és mit jelent. Vegyünk ennek az alapesetét: egy könnyű bolygót, amely alacsonyabb fokszámon áll, és egy nehéz bolygót, amely magasabban. Amikor a távolságuk kevesebb, mint 15 fok, már beszélhetünk közeledésről. Aztán vagy egyszerre, vagy egymás után bekerülnek egymás hatáskörébe: innentől kezdve a kapcsolat már fennáll, de még nem valósult meg. Ez olyan, mint amikor ketten meglátják egymást az utcán, annyira viszont még nem járnak közel, hogy köszönni is tudjanak. Majd a kapcsolat egyre szorosabbá válik, végül ugyanazon a fokon bekövetkezik az összevegyülés, amikor a két bolygó szinte azonossá válik. Miután a könnyű bolygó elhagyta a közös fokot, már távolodásról beszélünk: a kapcsolat a hatókörökön belül megmarad, aztán vagy rögtön, vagy az egyoldalúvá válása után megszűnik, végül a 15 fokos határon túl a planétáknak végképp nem lesz közük egymáshoz.

Ez az egyszerű történet a valóságban néha sokkal komplikáltabb. Például akkor, ha az aspektus partilis: ez az állás a kérdőasztrológiában többnyire sikertelenséget jelez. Azután előfordulhat, hogy útközben a bolygók mozgása megváltozik; vagy eleve különleges mozgásformában találkoznak, például vagy úgy, hogy a nehezebb bolygó hátrálása miatt a kapcsolat még gyorsabban létrejön, vagy úgy, hogy egymást mindketten hátrálva érik be. Ez utóbbi eset a kissé jellegtelenül követésnek nevezett helyzet, amely körülbelül arra hasonlít, mint mikor két hányattatott sorsú ember valahogy összekerül, jobb híján.

A szakirodalomban az összekapcsolódást, azaz a kölcsönös hatókörbe lépéstől egészen az összevegyülésig tartó közeledő szakaszt a coniunctio szó jelöli. Érdemes figyelni, mert ez a kifejezés szűkebb értelemben a testi kapcsolatot jelöli, azt a felállást, amely az aspektusokra hasonlít, csak nem pillantás által jön létre, hanem kimondottan testileg. Hogy pedig a kép még bonyolultabb legyen, a testileg vagy pillantással történő összekapcsolódáson kívül, amelyet alakok és fokok szerint szemlélünk, létezik még két másik összekapcsolódási típus. Az első a szélességi, amikor két bolygónak az ekliptikai szélessége között is kapcsolat jön létre: ez a hosszúság szerinti összekapcsolódás erősítő tényezője, önmagában viszont semmit nem jelent. (Hogy kissé túlzott, de talán szemléletes példát hozzak: szélességi kapcsolat nélkül két bolygó összekapcsolódása olyan, mint amikor ketten találkoznak, de az egyik az aluljáróban, a másik pedig a téren várakozik.) A másik pedig a természet szerinti összekapcsolódás, amely a többitől független, és teljesen más kategória: csakis fokok között elképzelhető, mégpedig úgy, hogy egy fok egy másikkal közvetett (a fokok deklinációja megegyezik), egy másikkal pedig közvetlen (a fokok deklinációjának abszolútértéke megegyezik) kapcsolatban van, és ha ezekre a természet szerint rokon fokokra egy-egy bolygó kerül, akkor közöttük természetes kapcsolat létesül. A közvetett kapcsolat az antiszkion, vagyis árnyék, a közvetlen pedig a kontrantiszkion, vagyis "ellenárnyék" - egy-egy más típusú kapcsolat.

Mivel a vizsgálódás most konkrétan arra irányul, vajon a kívánt esemény megtörténik avagy nem, nézzük meg ezt az előbb vázolt fázisok szempontjából. Ha a távolság több mint 15 fok, akkor nincs közeledés, sem távolodás: a bolygóknak semmi közük egymáshoz, így a kérdés nem időszerű. Ha a bolygók távolodnak, akkor a kérdés már nem időszerű: sok esetben viszont ez is jelzésértékkel bír, de nem egy jövőbeli esemény bekövetkeztét illetőleg, hanem amikor egy fennálló helyzetet bírálunk el. Ha a kapcsolat még csak az egyik bolygó hatóköre szempontjából létezik, akkor mindez elég egyoldalú ahhoz, hogy újfent időszerűtlennek ítéljük a kérdést: ilyenkor többnyire a kérdezett nem került még közel a kérdéshez. Ha pedig már összevegyülésről beszélhetünk, illetve természet szerinti összekapcsolódásról, akkor vagy nyíltan, vagy leplezett módon éppen bekövetkezett az esemény, így nincs miről beszélnünk. Mindezek miatt az összekapcsolódásnak arra a fázisára kell koncentrálnunk, amely a kölcsönös hatókörbe lépéstől az összevegyülésig tart - és amit a szélesség szerinti összekapcsolódás még erősebbé tehet. A kérdés ilyenkor megalapozott.

Bár ebben az esetben potenciális sikerről beszélünk, korai lenne az üdvrivalgás. A bolygók ugyanis nem mindig úgy cselekszenek, ahogyan azt mi szeretnénk. A tényleges kapcsolat, az összevegyülés ugyanis meghiúsulhat mind a küldő, mind a fogadó bolygó részéről, és ezek a meghiúsító tényezőket fokról fokra ki kell zárnunk, hogy valóban sikerre adhassunk előrejelzést.

Először viszont tisztáznunk kell a szerepeket. Az összekapcsolódásnál két bolygót nézünk: a könnyebbik bolygó a küldő, a nehezebbik pedig a fogadó. Tökéletesen lényegtelen, hogy éppen melyikük a gyorsabb vagy lassabb, mindenképpen a könnyű fog valamit átadni a nehezebbnek - már ha sikerül, és nem jön szembe valamilyen akadály. (Itt emlékeztetnék arra a tételre, miszerint a Hold sohasem fogad, a Szaturnusz pedig sohasem ad.)

Az elsőszámú akadály az lehet, ha a tényleges összevegyülés vagy a küldő, vagy a fogadó, vagy egy harmadik bolygó miatt nem következik be. A küldő bolygó miatt hiúsul meg az esemény, ha útközben megváltoztatja a mozgásirányát, azaz eláll a kapcsolattól (refrenáció): ilyenkor mintegy megváltoztatja a szándékát. A fogadó bolygó viszont többféleképpen is pontot tehet a remélt kimenetel végére: vagy úgy, hogy az összevegyülés előtt átlép egy másik alakba, azaz kitér előle (evázió), továbblép a kérdésen; vagy pedig úgy, hogy hamarabb lép egy harmadik bolygóval kapcsolatra, így a küldő felsül (frusztráció), azaz a fogadó kikosarazza. Természetesen a kettő egyszerre is elképzelhető. Ha ezen tényezők közül az egyik szóba kerül, a sikertelenség borítékolható.

Sokszor viszont egy harmadik bolygó teszi tönkre a dolgokat, mégpedig vagy úgy, hogy a küldőt, vagy úgy, hogy a fogadót kapcsolja le. Ennek alapesete az akadályozás (prohibíció), amikor a harmadik bolygó testileg a küldő és a fogadó között található, és vagy megelőzi a küldőt a fogadóval való összekapcsolódásban, vagy pedig útközben lekapcsolja. Ebben az esetben az akadály nyilvánvalóan érzékelhető. Nem így van viszont akkor, ha a harmadik bolygó kívülről próbálja elfogni a küldőt vagy a fogadót. Például a küldőt akadályozza meg a prohibitor, ha egy könnyű bolygó, amely a küldőt hamarabb beéri, mintsem az összevegyülés bekövetkezhetne. Ilyenkor viszont lényeges momentum, hogy aspektussal nem tud akadályozni, legfeljebb testileg. Ha viszont testileg elfogja a küldőt, akkor sikeres lesz a prohibíció; és akkor is, ha végül a fogadóval kapcsolódik össze testileg. És ez utóbbi eset igencsak hasonlít arra, amikor a harmadik a fogadót kapja el. Ez a harmadik többnyire egy hátráló bolygó, amely magasabb fokszámról visszafelé haladva közbelép (intervenció). Ebben az esetben ez a bolygó nem újsütetű szereplő a történetben. Viszont a közbelépés egy másik alakból is történhet, melyet a lényegesen erősebb megszakítás (abszcisszió) kifejezés jelez: a "derült égből villámcsapás" minősített esete.

A harmadik bolygó általi meghiúsítás változatos eseteit leszámítva azonban nem kell rögtön elkeserednünk, ha az összkép nem annyira kedvező. Még akkor sem, ha a fő probléma a távolodás, amelynek két fontos, minősített esete van. Az egyik a magány vagy üresjárat (szolitúdó): ha az adott alakban egy bolygó eltávolodott egy másiktól (vagy eltávolodtak tőle), és nem közeledik egyetlen másik felé sem (vagy az felé), akkor semmiféle történésről nem beszélhetünk. A másik, ennél sokkal ijesztőbb eset az elvadultság (feralitás), amikor a bolygó úgy járja végig az egész alakot, hogy egyetlen másikkal sem létesít kapcsolatot. A szakkifejezések jól jelzik mindkét eset reménytelenségét, amelyen nem segítenek az alábbi közvetett megoldások sem.

A távolodás, illetve az egyik vagy másik fél miatt bekövetkező reményvesztett helyzeten esetenként sikeresen tud egy harmadik bolygó segíteni, és ugyanez vonatkozik azokra a helyzetekre is, amelyek egyébként mint "nem időszerűek" lettek megcímkézve. Ennek két esete van: a könnyű bolygók megoldása, az átvitel (transzláció), illetve a nehezeké, az összegyűjtés (kollekció). A megoldás mindkét esetben igen egyszerű, és ugyanúgy történhet testileg, mint pillantással. Az átvitel esetén a transzlátor elválik a küldőtől, és összekapcsolódik a fogadóval; az összegyűjtésnél pedig a kollektor magasabb fokszámon halad, így először a küldő, majd a fogadó kapcsolódik hozzá. Akár transzlátorról, akár kollektorról is beszélünk, a közvetítés azon alapul, hogy amit az egyiktől átvesz, azt a másiknak átadja, és így valósítja meg az eseményt. Ezen a ponton azonban a figyelmesebbek egy pillanatra bizonyára megállnak, hiszen bár a Hold sohasem fogad, a Szaturnusz pedig sohasem ad, mégis leggyakrabban ők játsszák a transzlátor és a kollektor szerepét. Ez így is van: éppen ezért az átvitelt és az összegyűjtést egyáltalán nem szabad úgy néznünk, mint kétlépcsős küldés-fogadási aktust.

A Hold az a bolygó, amely a hagyományos megfogalmazás szerint a bolygók erőit közvetíti a Föld felé. Így olyan, mint egy kozmikus postás, amely minden bolygóval kapcsolatba lép, de neki személy szerint sohasem adnak semmit, csupán egy küldönc, és semmi több. A Szaturnusz pedig az a világvégi vénember, aki ugyan senkit sem tud beérni, viszont bárki a kezébe nyomhat egy tálcát azzal, hogy majd más elveszi tőle. Ez a megfontolás azt is jelenti, hogy egyes óvatosabb szerzők, mint például Bonatti többszörös biztosítékait nem kell annyira komolyan vennünk - de erről majd később lesz szó.

A gyakorlatban a transzlátor szerepét leginkább a két közvetítő bolygó, a "kozmikus postás", a Hold, és az "istenek hírnöke", a Merkúr játssza. Kollektorként pedig a Szaturnusz és a Jupiter lép fel leggyakrabban: az egyik az, aki nem szívesen adja oda a dolgokat, de könnyen el lehet tőle venni; a másik pedig az, aki nagyon is szívesen átadja, csak arra kell ügyelni, hogy kinek. A Vénusz és a Nap mint transzlátor, illetve a Nap és Mars mint kollektor sokkal ritkábban fordul elő, és ezekben az esetekben tényleg nem árt az óvatosság, annak figyelembe vétele, hogy vajon más tényezők nem kellenek-e, amelyek biztosítják a sikert.