Egy nemzet gerincét az oktatás jelenti. Nem véletlen tehát, ha izzik a levegő manapság, amikor ilyen témák kerülnek szóba, mint az iskoláztatás, az egészségügy vagy akár csupán ennyi: reformok. A Prokontra avatott embert keresett fel a napjainkban zajló folyamatok értékelésére. Interjúnk alanya ezúttal Babosa Antal, egy tekintélyes fővárosi oktatási intézmény, a Pataky István Híradásipari és Informatikai Szakközépiskola igazgatója, aki az oktatással kapcsolatos éles kérdéseinkre figyelemreméltó nyíltsággal válaszolt.

- Amikor Önnek szegezik a kérdést, hogy egy budapesti középiskola igazgatójaként hogyan értékeli az oktatásban manapság lezajló változásokat, akkor miként jellemezné ezt a képet?

- Azt tudnám megfogalmazni, hogy folyamatos pénzkivonás folyik az oktatásból, ami permanens értékvesztéssel jár a társadalom oktatással kapcsolatos elfogadottságából. Minden résztvevő, aki körülöttünk van, legyen az cég, szülő vagy média, az oktatásnak egyre kevesebb fontosságot tulajdonít.

- Hogyan ítéli meg Ön ezeket a napjainkban "reformként" emlegetett változásokat?

- A reformok megítélése  politikai álláspont kérdése. A kormányoldal reformnak, az ellenzék rombolásnak nevezi őket. Azt hiszem a kettő között van valahol az igazság. Egyrészt valóban: a társadalom átalakulásával párhuzamosan az oktatást is át kell alakítani. Ez is kicsit piacosodni fog. Tehát megjelenik benne egyre nagyobb hangsúllyal a tandíj, a költség fogalma. Egyre jobban számolni kell azzal, hogy mire költünk. Nem lehet már fenntartani azt, hogy "ingyenes" vagy, hogy az "állam adja". Mert nem az állam adja, hanem mi fizetjük meg. Ezt az oktatást át kell alakítani, és valahol számszerűsíteni kell, hogy mennyit költünk és melyik feladatra. Tehát nem állíthatom, hogy minden reform "jó" reform, és minden intézkedés "rombolása" csupán a magyar oktatásnak. Természetesen csak annyit lehet itt egyszerre kivitelezni, amit a társadalom is be tud fogadni.  És most úgy néz ki, hogy a kormány gazdasági kényszerhelyzetben van, részben a saját hibája miatt is, és emiatt most túl gyorsan akarnak indítani olyan változásokat, amelyeket megfontoltan, évek alatt kellene véghezvinni.

- Ön a tandíj bevezetését - ami elég nagy visszhangot váltott ki - szükségszerűnek tartja?

- Valahol el tudom fogadni, de ezt olyan helyzetben lehetne bevezetni, amikor képesek a szereplők ezt meg is fizetni. Most úgy látom, hogy egy jelentős gazdasági és egzisztenciális visszaesést érző társadalom esetén a tandíj bevezetése a legrosszabb alternatívának tűnik. Tehát rossz az időzítés.  A szülők terhelhetőségét figyelembe véve kellett volna ezt véghezvinni. Az első lépésben inkább csak jelképes összeget tudtam volna elképzelni. Hogy érezze azt a tanuló, hogy valamit neki is áldoznia kell a tudás megszerzésért, hiszen ettől kezdve lesz a tudás számára is értékesebb és veszi komolyabban a tanulmányait. Mert sokszor nagyon alacsony hatékonyságú a végtermék, és nem látja fontosnak a tanuló, hogy az oktatási folyamatban ő is aktívan részt vegyen.

- A tanítás minőségére Ön szerint milyen hatást fog gyakorolni ez a napjainkban zajló folyamat?

- Ez egy gödör, hullámvölgy. A gazdaság is recesszióban van, és ez kihat az oktatás minőségére, az órák szervezettségére és a szakmai munkára. Ilyenkor a tanár azt látja, hogy rajta spórolunk, tehát ő is elkezd spórolni a befektetett munkával. Ennek viszont végső soron a gyerek issza meg a levét. Ugyanez volt megfigyelhető a '90 es évek elején, amikor 18 óráról 20-ra emelték a kötelező óraszámot, és ami azonnal megszűnt, az a szertári munka volt, azaz a szemléltetés. Ez nem volt ugyan látványos, de rögtön érezthetővé vált, hogy már nem maradt ideje az oktatónak felkészülni a kísérletekre. Mostanában már nem sikerül azt a folyamatos építkezést megőriznünk, ami a '90-es évekig jellemezte az oktatási folyamatot.

- Beszélne néhány szót az iskolabezárásokról?

- A fővárosi iskolák esetén nem volt a politikának kellő határozottsága. Működtette a rendszert, de nem tudta, milyen célok felé viszi. Magára volt hagyva az egész. A piac, a szülői elvárások és a diákok elvárása irányította. Ennek az lett a következménye, hogy bizonyos szakmákban túlképzés jelentkezett, mások irányába viszont senki nem ment. Az iskolák közül pedig ennnek megfelően néhányan nagyon alacsony létszámmal működtek. Az alapvető probléma az, hogy csökkent a gyereklétszám, aminek leginkább a szakoktatás itta meg a levét, tehát elkezdték bezárni a leggyengébb iskolákat. Az a probléma, hogy a bezárások után ugyanezzel a gyerekanyaggal egy másik iskolatípusban kell újra dolgozni. Mivel a szakmunkásképzők megszűntek, a probléma áttevődött egy szinttel följebb, a szakközépiskolákra. A bezárásokat azonban nem most kellett volna ütemezni, hanem évekkel ezelőtt, folyamatosan, hiszen 14 éves gyerek nem születik...

- Az iskolabezásárok kapcsán nagy riadalmat keltett a pedagógusok körében, hogy utcára fognak kerülni a megszüntetett iskolák oktatói, ugyanakkor az évről évre százával kikerülő pályakezdők sem tudnak elhelyezkedni. Erről mi a véleménye?

- Ez szó szerint így fog lezajlani. Ugyanez a probéléma sújtotta a '90-es évek elején a magyar bányászatot. Bár akkor legalább még voltak próbálkozások az átképzésekkel és az ügy felkarolásával kapcsolatban. Volt remény, hogy ez az egész megoldódik valahogy. Én most mindenkit lebeszélnék arról, hogy tanár legyen, különösen a közismereti területeken, sőt a reál vonalon is. Ahol pillanatnyilag nincs telítettség, az a szaktantárgyak oktatása.

- Egy igazgató kezében milyen eszközök vannak arra nézve, hogy a kollegáit rávegye a minőségi munkavégzésre?

- Közalkalmazotti munkaviszonyban  igen korlátozottak a lehetőségek. Ha probléma van, első lépésben megpróbálunk segíteni, méghozzá folyamatosan. Felkészültségében és személyiségének gyenge pontjaiban is akár. Ha ez nem megy és nem együttműködő a kollega, akkor kell azon elgondolkodni, hogyan lehet a munkaviszonyt megszüntetni. Az együttműködés hiánya adja a lehetőséget, hogy a többi tanár munkáját ne veszélyeztesse az alkalmatlan munkatárs.

- Napjainkra egyfajta toposszá vált, hogy "bezzeg a mi időnkben mennyivel rendesebbek, okosabbak, tisztelettudóbbak stb" voltak a gyerekek. Ön hogyan látja a gyerekanyag változását a praxisa során? Milyen irányba haladunk? Vagy csak egyszerűen átalakulunk?

- Nem mondom, hogy egyértelműbben rosszabb tendenciák tapasztalhatók. Ugyanis az egész gyerekanyag más, mint évtizedekkel ezelőtt volt. Mitől más? Mert más hatások érik. Nincs egy korábban nagyon is koherens nevelési rendszerünk, amikor a rádió, a tévé, a szülő és az iskola is nagyjából ugyanazokat az elveket vallotta és közvetítette a gyerek felé. Ekkor még a gyereknek egy sokkal kiszámíthatóbb és egyszerűbb úton lehetett közlekednie. Manapság sokkal szélesebb az a mezsgye, amelyen a tanuló elindulhat. Mást mond az iskola, mást a média, mást a szülő. A média, a szórakozás túl nagy hangsúlyt kap sajnos a diák életében, ami sok esetben torzítja is az értékrendjét, a kialakuló világképét, és nem látja, hogy az élet túlnyomórészt munkáról és csak kisebb mértékben a szórakozásról szól, sőt a szórakozáshoz bizony meg is kell teremtenie a feltételeket. Tehát a gyerek egyre inkább válsághelyzetbe kerül. A nevelési elvekben is érezhető a változás, mert miközben a média hatása új utakat nyit, a szülők és az iskola igyekeznek a "konzervatív" úton terelgetni a gyereket. És ebből számtalan konfliktus adódik. De nézzük meg, hogyan reagáltak a '60-as, '70 -es években pusztán egy hosszú hajra? Azt láthatjuk, hogy a konfliktusok mértéke nem volt kevesebb, csak ott a kérdés éppen nem a drog volt, hanem a hosszú haj vagy mondjuk a trapéznadrág. Szóval a konfliktusok más törésvonalak mentén keletkeztek. Tehát nem hiszem, hogy drámaian rossz irányba haladnánk, hanem most egyszerűen más problémákkal kell megküzdenünk. Nem vagyok az  összeesküvés-elméletek híve, de tény, hogy túl nagy szabadságot adtunk a médiának, és a gyereket nem vértezzük föl hatékonyan ez ellen a túl szabad világgal szemben. A diákokat nagyon alacsony színvonalú és épülésésüket sokszor egyáltalán nem szolgáló hatások érik. Szóval azzal küszködünk nap mint nap, és azt próbáljuk helyrehozni sokszor, amit a tévében egy jópofa poénnal a médiaszereplő előző nap lerombolt a gyerekben. Itt látom a nagyfokú felelősségét az olyan testületeknek, mint pl. az ORTT. Nekik kellene megakadályozni, hogy társadalmi szinten lecsússzunk ilyen mélységekbe.