Hiába az emberiség többezer éves múltja, melyet maga mögött tudhat, a kor emberét ugyanannyira - ha nem jobban - érdekli, hogy mit is nevezünk bűncselekménynek, melyek a formai és tartalmi ismérvei, van-e valami (bármi?) módja annak, hogy az embereket ezektől a fajta cselekedetek elkövetésétől távol tartsuk. A kérdés igen összetett, megválaszolását nem lehet pár sorba sűríteni (hacsak nem akarunk túlságosan felszínesek, semmitmondóak lenni). De talán egy könyv is kevés lenne ahhoz, hogy a témával kapcsolatos minden választ megadjunk (vagy legalábbis megpróbáljuk). Mindezt csupán a magam mentegetésére osztom meg az olvasóimmal. Nem lehet célom továbbá, hogy a mennyiségi elvárásokon túl megfeleljek a minőségieknek is. Amit itt olvashattok, csupán pár kivirágoztatott gondolat, mely még közel sem érte el szépségének tetőpontját, azonban - és ezt nagyon remélem - az írott sorok befogadása után is képes lesz lekötni a közönség gondolatait. Ennél többet azt hiszem, nem is kívánhatok.

A gondolatözönt egy grammatikai fejtegetéssel indítanám, mely a bűncselekményt, mint fogalmat jelentésbeli viszonyait veszi górcső alá. Ezt követően a tudomány más szférái közt kezdek el bolyongani, hogy bemutassam az eszmefuttatásom tárgyának jogi, kriminológia, esetlegesen pszichológiai vonatkozásait. És ezeket a vizsgálódásokat megfűszerezem, alátámasztom a történelemből vett példákkal is. Maga a fogalom egy összetett szóból keletkezett, azaz a 'bűn' és a 'cselekedet' szavainkból. Ezek külön-külön és értelmes, a mindennapi életben használatos kifejező eszközeink. Haladjunk visszafelé, és kezdem a 'cselekedet' definiálásával. Segítségül hívom egy szociológus, Max Weber meghatározását¹, mely képes lesz érzékeltetni, a szó teljes értelmi valójában kifejteni, hogy mit is értsünk alatta.

"Cselekvésnek" nevezünk minden emberi viselkedést (mindegy, hogy külső [äusseres] vagy belső [innerliches] ténykedésről [Tun]... van-e szó), ha és amennyiben a cselekvő, illetve a cselekvők valamilyen szubjektív értelmet kapcsolnak vele össze."

A meghatározás tehát kizárja az olyan öntudatlanul a fizikai világunkban megnyilvánuló viselkedéseinket, melyek értelmes módon nem magyarázhatók. Ilyen lehet például az alvajárás, esetleg ha elájulunk, és magatehetetlenül ráesünk egy értékes vázára, mely eltörik. A későbbiekben érdemes lesz kitérni arra, hogy mik azok a - Max Weber-i meghatározással nem összeegyeztethető - cselekvések, melyekhez nem kapcsolhatunk szubjektív értelmet. Nem marad más hátra, mint a 'bűn' jelentésének tisztázása. Mi a bűn - tehetjük fel ezt az ontológiai kérdést. A válasz messzire vezethet, talán nincs olyan kultúra, amely minden esetben - általános érvénnyel - bűnnek tekintette volna ugyanazt a cselekményt. Ezt egy nagyon egyszerű példával tudom szemlélteni: manapság az európai országok mindegyike alkotmányosan védi az élethez fűzödő jogainkat, melyektől senki nem foszthat meg minket, de ha visszautazunk több mint kétévezredet a múltba és betérünk képzeletünk Rómájába megdöbbenhetünk azon, hogy a családfő férfiak a patria potestasuk folytán szabadon rendelkezhettek utódaik élete és halála felett. Az állam úgymond törvényesítette, legitimálta a gyilkosságot bizonyos esetekben, sőt maga is élt ilyen pönumokkal (büntetés). Mindazonáltal túl könnyen ráznánk le magunkról a kérdés jelentette terhet, ha csak az időtávlatok szerint osztályozzuk, hogy mik nevezhetők bűnnek, illetve mik azok a cselekedetek, melyek nem. Ennél sokkal összetettebb. Bizonyos magatartásokat bűnként fogalmaznak meg az egyes vallások, illetve a különféle erkölcsi felfogások is. Könnyen belátható, nem kell időutaznunk, hogy szignifikáns eltérésekre bukkanhassunk, elég csak az iszlám világ valláson alapuló jogrendszerét alapul vennünk, hol a házasságtörés egyenlő lehet a halálos ítélettel, míg ugyanezt a tettet mondjuk Európában inkább erkölcsi megbélyegzés, illetve egy válóper követheti. Szingapúrban a rágógumizást a törvény büntetni rendeli, amivel csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mit nevezünk bűnnek, azoknak a meghatározási hatáskörébe tartozik, akik rendezni kívánják a társadalmi viszonyokat. Visszautalnék egy korábbi soromra, ahol a bűnök alatt cselekedeteket jelöltem meg. Nos, ez nem teljesen helytálló így. Nem kell tennünk (és nem-tennünk) semmit sem azért, hogy bűnösöknek kiáltsanak ki minket. A II. világháború szörnyűségeit tovább démonizálja az a kegyetlen igazsgtalanság, amivel Adolf Hitler ártatlan zsidók millióit címkéztette meg sárga Dávid-csillagokkal, küldte őket munkatáborokba - jobbik esetben -, esetleg a gázkamrákba megfulladni. De ez csak egy - jelentősségében kétségbevonhatatlanul nagy volumenű - példa a sok közül. Ennél vannak kevésbé nagy visszhangot kiváltó esetek is, mint a totalitarizmusra törekvő pártok politikai ellenfeleinek meggyilkosa, illetve bebörtönzése. Egyértelműen megállapíthatjuk tehát, hogy ahhoz, hogy "bűnösök" legyünk, nem kell más, mint a Montesquieu-i hatalommegosztás tana szerint a törvényhozó hatalom által definiált non grata csoportjához tartoznunk. Bűnről, mint arra fentebb már nem egy utalás tettem, tehát több változatban beszélhetünk: egyrészről ott vannak a jogi normák, melyek elválasztják egymástól egy egyes magatartásukat aszerint, hogy a társadalom biztonságszükségletét nem sérti avagy igen. Másrészről beszélhetünk a bűnnek a vallási definiálásáról. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy ahány vallási rendszer, annyiféle dolgot tekinthetünk nemkívánatosnak, mely természetesen nem zárja ki, hogy átfedések mutatkozzanak. Harmadízben a bűn felvehet erkölcsi jelentést is. Elsősorban az olyan tetteinket illetjük ilyen jelzővel, melyeket a törvény nem szabályoz, illetve - amennyiben ez számít - a vallás sem vesz tudomást róla. Nehéz erre konkrét példát találni, mert e három normarendszer igen szoros kapcsolatokat ápol egymással. Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor valahogy így tenném: valaki(k) által meghatározott és széleskörű elfogadásnak örvendő magatartások, jellegzetességek, melyeket károsnak ítélnek.

A bűncselekménnyel sok tudományterület foglalkozik már magán a jogon belül is, de annak határtudományai is szívesen foglalkoznak ezzel a témával. Az egyik például a kriminológia, mely a meghatározás szerint:

"A kriminológia az a tudományág, mely a bűncselekménnyel, mint társadalmi jelenséggel foglalkozik. Tárgyköre felöli a jogalkotás, a törvénysértések és a törvénysértésekre adott válaszok tanulmányozását. A kriminológia célja a jogalkotásra, a bűncselekményekre, a bűncselekmények kezelésére, megelőzésére vonatkozó általános és bizonyított alapelvek és egyéb tudományos ismeretek kidolgozása."

Ez a tudományág igen fiatal, alig több mint száz éves. Témája nem kimondottan csak a bűncselekményre korlátozódik, ennél jóval szélesebb egyúttal behatároltabb is, mert a törvény által deklarált pönumokat, egyéb jelenségeket vizsgálja, az erkölcsi, illetve vallási hasonszörű tettek nem izgatják. A kriminológia azonban nem egységes már a belső ellentmondásos teóriáktól eltekintve is. Alapvetően kétféle kriminológiát különböztetünk meg. Az egyik változat (melynek a fenti meghatározása a mérvadó) a szociológia eszköztárát vonultatja fel. Magyarországon is inkább ennek jut a dominánsabb szerep. A másik verziója pedig pszichológiai szemszögből közelít a választott témakörre (ugyanakkor le kell szögezni, hogy mindegyik felhasználja a másik megállapításait, a különbség inkább annak a hangsúlyozásán van, hogy mit helyez előtérbe). Középpontjában a tevés, illetve a nem-tevés áll. Hét alapvető kritériumot állapít meg, mely kimeríti a bűncselekmény tényállását. Ezek a következők:

1. a cselekménnyel kapcsolatos kritérium;
2. a törvényesség kritériuma;
3. a sérelem kritériuma;
4. az okozati összefüggés kritériuma;
5. mens rea: a bűnös tudat kritériuma;
6. az egybeesés kritériuma;
7. a büntetőjogi büntetendőség kritériuma.³

Ettől kicsit eltér az, amit a hatályos magyar Büntető törvénykönyvből (1978. évi IV. tv.) megismerhetünk. Ennek a fogalmi elemei álljanak itt:

1. cselekmény;
2. tényállásszerű (diszpozíciószerű);
3. társadalomra veszélyes;
4. bűnös;
5. büntetendő.

A kettő között sok a hasonlóság, illetve a végeredmény is azonos. Közös jellemzőjük, hogy kizárják például a már tárgyalt diszkriminatív etnikai, politikai hovatartozási alapot. A kettő egybevetését, összehasonlítását, a levonható megállapításokat most mellőzném. Ellenben kitérnék arra, hogy meghatározzam a bűncselekmény fogalmát, melyet magyar jogtudósaink fogalmaztak meg.

A bűncselekmény egy olyan szándékosan - vagy ha a törvény a gondatlan elkövetést is bűnteti - gondatlanságból elkövetett cselekmény, mely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli.

Ez a definíció lefedi az előbb felvázolt fogalmi elemeket, hisz egy cselekményt helyez a középpontba, a törvény ismeri és veszélyessé (bűnössé) nyilvánítja, amit szankcionál.

Ezek után térjünk át a bűncselekmények pszichológiai vonatkozásaira. A bűnözéssel elsősorban a kriminálpszichológia foglalkozik.

A kriminálpszichológia olyan alkalmazott lélektani terület, amely a bűnelkövető, a bűncselekmény és a bűnözés elleni harc: a megelőzés, a bűnüldözés, a büntetés-végrehajtás és az utógondozás, illetve a rehabilitáció pszichológiai kérdéseivel, különféle megközelítési módjaival foglalkozik.

Ebből leszűrve, ami konkrétan a témához illik, nem azt veszi górcső alá, hogy mi a bűncselekmény, hanem annak az elkövetőjét. Pontosabban a körülményeit, személyiségét és egyéb lelki-környezeti tényezőit. Ellentétben a joggal, a pszichológia nem úgy tekint a személyre, mint racionálisan gondolkodó lényre. Ezzel úgymond kihívja maga ellen a közgazdaságtant is, mely szintén befolyást szerzett elméleteivel a büntetőjog-tudomány területén. A kriminálpszichológia ezért kicsit "kilóg" a sorból, úgy tűnhet. Olyan lelki jelenségeket vizsgál, melyet a jog nem vagy csak mérsékelten ismer el. Egyes tetteket minősíthetünk (súlyosabb büntetési tételt irányozhatunk elő), illetve privilegizálhatunk (enyhíthetünk a kiszabandó büntetésen), amennyiben bizony pszichikai tényezők közrejátszanak (erős felindulás, beszámíthatóság, stb.). Halvány reménysugárként világítja meg csupán a változásunk útját az a tény, hogy a 2007. január elsején hatályba lépett új Büntetőeljárási törvény teret engedett a bíróságon kívüli megoldásoknak, vagyis az állam lemondott egyes, jól körülhatárolt esetekben a büntető hatalmának gyakorlásáról (főleg a fiatalkorúak, illetve kisebb törvénysértések esetében).

Röviden ennyit szerettem volna most megosztani az olvasóközönségemmel. Remélem, sikerült mindenkinek valami újat mutatni.

² Edwin H. Sutherland: Principles of Criminology. Philadelphia: Lippincott. 1934. Eredeti kiadás: Criminology. 1924.

³ Jerome Hall: General Principles of Criminal Law. Indianapolis: Bobbs-Merrill. 1960.

⁴ Csernyikné dr. Póth Ágnes - Fogarasi Mihály: Kriminálpszichológia. Rejtjel Kiadó. 2006.

^Š Minden jog fenntartva, míg le nem mondok erről!

---

Oszd meg, ha tetszett!