Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány...

"Pedig annyi, mint a réten a fűszál,
Engemet is megrontott egy boszorkány,
Mégpedig egy kökény szemű barna lány.
Megszépülő boszorkányság"

Talán sokaknak ismerősen cseng ez a nóta részlet, és talán azzal sem mondok sok újdonságot, hogy Szegeden az 1700-as évek elején boszorkányság vádjával máglyán elégettek néhány embert. A nóta egy jelzőjére szeretném felhívni a figyelmeteket: kökény – ugyanis a vádlottak padján ült egy bizonyos Kökényné nevű bábaasszony is. Véletlen egybeesés lenne?

Ma már a történelem ködös homályába vész a középkori boszorkányüldözés, és borzadva olvassuk az ilyen tárgyú könyvekben, hogy mit voltak képesek megtenni az emberek egymással valami szentnek hitt eszme köntöse alatt – nem mintha napjaink sokkal nyugalmasabbak lennének. De legalább ma már a szélsőséges természeti jelenségekben nem valami gonosz boszorkány ármánykodásait látjuk. Szeged környékén ugyanis ez lehetett az egyik oka annak, hogy egyáltalán elindult a hajsza. 1712-ben rettenetes árvíz pusztított, amely sokakat nincstelenné, földönfutóvá tett. A gazdasági-politikai élet sem volt hullámoktól mentes: a betelepült szerbek, horvátok, németek és a régebbi lakosok között szinte mindennaposak voltak a konfliktusok, a királyi kamara és a városi hatóságok között is komoly nézeteltérés alakult ki a határőrség elhelyezése és fenntartása miatt. Az adók emelkedtek, a nép elégedetlenkedett. 1713-ban zavargások törtek ki, de azt viszonylag hamar elfojtották. Az 1720-as években aszály sújtotta a környéket, a magtárak üresen álltak, nőtt a szegénység, az éhezés, a nyomor, ezzel arányosan az emberek elégedetlenkedése. A papok bőszen hangoztatták, hogy a szárazság isteni büntetés a nép vétkei miatt (megjegyzem ez nem új keletű, Zrínyi is ezzel kezdi Szigeti veszedelmét és remélem mindenki kívülről tudja a folytatást: „Haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…”). Az éltető eső sajnos nem érkezett meg, helyette eget rengető vihar és jégeső pusztította el azt a keveset is, ami volt. Az emberek válaszokat akartak, már-már tényleg elhitték, hogy itt valami gonosz ármány munkálkodik a háttérben. És ahogy az már lenni szokott bűnbakot kerestek, s találtak is gyorsan: Kökényné Nagy Annát.

Ki tudja már, miért pont rá esett a választás, s hihetünk-e annak a mendemondának, hogy a pap kétszer elkergette, majd csak harmadjára gyóntatta meg. Bábaasszony volt, tehát a várandós anyáknak segített gyermekeik világra hozatalában, s gyanítom, hogy a népi orvosláshoz is értett. Mindenesetre, ha hihetünk a feljegyzéseknek veszekedős némber hírében állott, aki még meg is fenyegette azt az asszonyt, aki nem nála szült. (Ez valahol érthető, hisz a saját üzletét féltette!) Felfigyelt a pletykákra a hatóság és letartóztatták. A beidézett tanúk mindenféle váddal illették Kökénynét (sokakra rontást szórt, ő okozta a szárazságot), és rajta kívül másokat is megneveztek, akiket a hatóság egytől egyig elfogatott. Mivel a szerencsétlenek mindent tagadtak, jött a jól bevált módszer: a vízpróba. Ami igazán nem volt gyerekjáték, a lényege a következő: ha valaki nem süllyed el a folyóban, az boszorkány, kiveti annak a testét még a víz is. Ámbár, ha lent marad, elmerül, a víz befogadja magába, tehát ártatlan. Sokan nem élték túl ezt a tortúrát, hisz ha lemerült, félő volt, hogy megfullad a vádlott, ahogy három idős asszonnyal is ez történt. Annak a három szerencsétlennek a testét, hiába bizonyultak ártatlannak, mégis boszorkányokhoz illőn elégették. Aki pedig túlélte a próbát számíthatott a kínvallatásra. Kökényné mindent bevallott: hogy lepaktált az ördöggel, hogy rendszeres látogatója volt a boszorkányszombatoknak, rontott, varázsolt, ármánykodott, ahol tudott s hogy eladta az esőt a törököknek (!) – hogyne vallotta volna be szegény a módszeres sanyargatásoknak köszönhetően! Ez azért volt fontos, mert a korabeli törvények értelmében, addig nem végezhették ki, amíg be nem ismert mindent, s vallomását önszántából (!) kézjegyével vagy szóban nem hitelesítette.

Túl sok alternatíva tehát nem volt. Érdekesség, hogy a vádlott társak szinte nagyvonalakban ugyanazt mondták, de a részletek között orbitális eltéréseket lehet felfedezni – vajon miért? Sőt az is érdekesség, hogy a főkolompos, a boszorkánymester nevezetes címe a volt főbíróra, az akkor állítólag 82 éves Rózsa Dánielre esett. Rózsa Dániel az akkori nyomorúságban gazdagnak számított, az ellene valló tanúk között állítólag ott volt saját veje és unokája, akik nagy valószínűséggel már nagyon szerettek volna örökségükhöz jutni. Terhelő tárgyi bizonyítékot senki ellen nem tudtak felmutatni. Végül 1728. júliusában tizennégy vádlottra mondták ki a halálos ítéletet, az egyikük azonban várandós volt, és az ő kivégzését elhalasztották, tizenhármat pedig máglyán égettek el a Boszorkányszigeten: 6 férfit és 7 asszonyt, köztük Kökénynét is (egyiküknek kegyelemből levágták a fejét, csak holttestét égették el). A város lakossága fellélegezhetett a felcsapó lángok láttán és minden bizonnyal teljesen meg voltak győződve arról, hogy keresztényi módon cselekedtek. Könnyen el tudom képzelni, hogy Kökényné esetéről sokáig beszélhettek Szegeden, neve összekapcsolódhatott a varázslás, a boszorkányság fogalmával. A szerelmi varázslás a mágia egyik legnépszerűbb fajtája – sajnos, mind a mai napig, így valószínűnek tartom, hogy a nóta kökény jelzője és a máglyán elítélt Kökényné között logikai kapcsolat áll fenn.

Felhasznált szakirodalom: Kulcsár Zsuzsanna: Inkvizíció és boszorkánypörök, Gondolat Kiadó, Budapest

Ajánlott link: http://www.mindentudas.hu/magazin2/20060413aszegedi.html

---

Oszd meg, ha tetszett!