Zűr volt a fejemben és zavart keltett az, amit odabent láttam. Komoly témákat feszegetett a 21 gramm óta általam nagyra tartott rendező, aki négy nemzet fiait és lányait szőtte egy mesébe, mellőzve a szájhagyomány útján terjedt történeteket. Igaz is lehetne minden, mert velünk, családunkkal és távoli ismerőseinkkel is megeshet – vagy már megtörtént – ilyen és ehhez hasonló ballépés, szerencsétlenség, pech, szörnyűség.

A sorsok átszövését a legmélyebb részünkre ható, csodás zenei elemek tették izgalmassá, érthetővé, hol lehangolóbbá. Minden a helyén van.

Azok pedig, akik értik és érzik az efféle produkciókat, kapnak valami különös üzenetet - ha úgy tetszik villanást - a történet mellé: én Istent említeném, aki felvevőgépet teremtve a kezébe, rögzítette csakis nekünk, a globális zűrzavar közepette, hogy milyenek is vagyunk igazából. Tükröt tartott elénk, amelynek látványa visszataszító. Nagyon nem tetsző!

Nem ért el mindenkihez a különös alkotás, hiszen még a végefőcím előtt óráját leste a háziasszony, aki biztos arra gondolt, mit főzzön holnap éhes csemetéjének. Már az utolsó pillanatokat megelőzve telefont kapcsolt a kölyök, akinek ez amolyan jó kis időtöltés volt, jobb, mint otthon – érveléssel.

Szomorú vagyok és nagyon zavart. Percekig csendben voltam a film után és arra gondoltam: nem akartuk ezt! Nem akarhatjuk, hogy így folytatódjon minden a Bábel után, mert előtte más volt. Meg kell változnunk. Idő van.