|
 "Igaz barát az, aki előtt hangosan gondolkodhatom.”
R. W. Emerson
Egy kapcsolat megszületése, megszűnése, szüneteltetése és újraértelmezése vezetett oda, hogy tollat ragadtam. A barátság a kommunikáció hiányán álldogált és bukott, ezt a saját bőrömön tapasztaltam.
Tavaly novemberben találkoztam a mostani igazi, legjobb barátommal. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ide jutunk. Összefutottunk, iszogattunk és beszélgettünk, ám nem arról, amit mindkettőnk fontosnak tartott. Mint később kiderült, a beszélgetés, a kommunikáció minőségével voltak problémák: én ugyan figyeltem, de nem úgy, ahogyan kellene. Minimális volt az érdeklődés, a másik monológja közben pedig azon járt a fejem: ezt vajon miért, hogyan és minek mondta, tette. A legtöbb esetben közbeszóltam, akkor, amikor a másik fél nem is számított rá. Ilyenkor ő automatikusan félbeszakította mondandóját, ami oda vezetett, hogy nem tudta folytatni, de még a kérdésre sem tudott felelni, ugyanis abból rengeteg akadt. Ez így ment hetekig, hónapokig. Maradtak az iszogatások, a koncertek, elmaradtak viszont a mély gondolatcserék. Hiányoztak, habár eddig nem is voltak igazán ilyen beszélgetések. Vajon miért?
Egyik ismerősöm azt mondta: a fővárosiak többsége nem tud úgy nyitni a másik felé, mint egy vidéki - nem pejoratívan értem én -, ezért nem is képesek teljes mértékben figyelni a másikra: elkalandoznak, saját életükre vetítik a hallott problémákat, így aztán nem alakul ki empátia, de még érdeklődés sem lesz. „De mi nem vagyunk budapestiek!” Védekeztem gyorsan és indulatosan. Aztán belegondoltam, van igazság abban, amit hallottam. Fővárosi lettem, 20 évesen kerültem ide Debrecenből, ahol ugyan voltak „mellébeszélgetések”, de nagyobb részt a másikra való figyelésről, a beleérzésről, a fontosabb beszélgetésekről szólt minden. Természetesen ez nem mindenkire vonatkozik, nem is áll módomban kijelenti: ez már pedig így van, így lett megírva. A kapcsolatom viszont ezen a problémán bukott. Sorra alakultak ki a viták, aztán elváltak útjaink.
Furcsa, de a sorsra bíztuk a folytatást. Alig telt el két nap, és összefutottunk egy koncerten. A srác barátnője szeretett volna megismerni, így nem volt más választás, odajöttek hozzám. Beszélgettünk, először a lánnyal, majd a „régen” látott ismerőssel. Nagyon jó érzés volt, hirtelen mély, fontos dolgokról cseréltünk gondolatot. Kézenfekvő volt felhozni a mi kis kapcsolatunkat is. Félig-meddig tisztáztuk, de nem erről szólt az éjszaka, a koncert. Talán ez vezetett a megoldáshoz.
Másnap már reggel kerestük egymást, találkoztunk, és már nem kellett azon rágódnunk, hogyan folytassuk, mit ne mondjuk, mit hogyan kellene felvezetni. Egy barát hozott össze ismét minket, barátokat. Ő is barát lett. Barátok között.
Müller Péter írta egyszer: a barátság a lelkek legmélyebb kapcsolata, mert a barátomhoz nem köt semmi: sem rokonság, sem házasság, sem érdek. Csak egy: a kölcsönösen felismert lelki közösség. Barátok közössége…
A kép forrása: http://museum.icp.org/museum/exhibitions/dear_friends/intro1.html
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
communicate."
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.