|
 A városról és a faluról szeretnék írni, mégsem ezzel kezdem. Van egy film, legkedvesebb orosz rendezőm, Alexei Balabanov alkotása. A fivér (Brat) címet viseli. Két része készült el. Kint kultikus művé vált, itthon alig ismerik. A filmben a legeredetibb, vérbeli orosz könnyűzene is felcsendül, már amennyiben a nagy orosz lélek jellemzésére használhatjuk egyáltalán a "könnyű" jelzőt. A legtöbb dalt a Butusov, a legendás Nautilus Pompilius együttes frontembere jegyzi, a címszerepet pedig a fiatalon elhunyt zseniális tehetség, Szergej Bodrov alakítja Danyila Bagrovként. Danyila alakja kint fogalommá vált. Ha a hazai közönség széles körben ismerné e filmeket, azt hiszem mély rokonszenv szövődne az oly távolinak hitt, és mégis megejtően közeli - mert emberi - értékrendek közt. Danyila járta egy nap a várost, és barátja, a "Német" ezt tanácsolta neki: "Danyila vigyázz. A város elveszi az erőd." Ezúttal nem a filmről fogok írni, hanem a Német figyelmeztetéséről, mely ott, akkor keserűen bukott ki a száján.
Vidéki lányként nem tudom megítélni, hogy a városok szülöttei értik -e vajon azt, amit én érteni vélek. Korán kialakult bennem egyfajta büszkén vállalt falusi öntudat, amely az ember élhető közegét a faluban jelöli meg. Kis község, szép, muskátlis ablakokkal, nagy kerttel, kutyával, macskával és fogyatkozó egerekkel persze: ez volt mindig az én bukolikus romantikám.
Az élet kiemelt a szüleim mellől nagy, külvárosi kollégium kis szobájába, és már ott is éreztem, hogy nem stimmel ebben az urbánus létben valami, de akkor még igazából nem körvonalaztam.
Mit éreztem? Mi van a város mögött? Nem, nem a város peremén, hanem benne a szívében. Mi lüktet benne?
A magány. Az üresség. A hiány. Az idegenség. A részvétlenség. A kicsinyesség. A bezárkózás. A hajsza.
Magam is érzem, hogy méltatlannak tűnhet ezeket az általános egzisztenciális jelzőket - bár önkényesek - az elidegenedésről a városi létformára ráhúznom. Sőt, hadd mondjam: gyökereimből ismerem a vidék keresztjeit is:
a lassúságot, a tompaságot, a néha nyomasztó csendet, a nyakasságot, a túlzó bizalmaskodást, a gyakran nyakam köré tekeredő, fojtogató nyugalmat, a tespedtséget.
 Édesapám mondogatta gyakran: a város a vidék erkölcseiből él. Hogy a vidék tölti meg az elemózsiás kosarat is, az túlságosan fizikai érv lenne ide, nem is említem.
Mindegy, hova születünk. Gazdagok - szegények, haute couture-ök vagy second hand-ek vagyunk. Se allűrjeink, se egyszerűségnek álcázott igénytelenségünk nem ment fel, nem von ki emberi mivoltunk alól. A Nyugati téren ácsorgó hajléktalan, a budai villában, bőrfotelben szivarozó cégvezető, sőt a vidéki parasztasszony is levegőt, életteret kíván magának. Egészséget, egészséges lelket, szabad életet, boldogságot, örömöket, szép gyerekeket, tiszta szavakat.
 Elidegenedett, bezárkózott világunkban nem csodálom, hogy a legjövedelmezőbb üzletágak egyike a társkeresés. Pedig egyszerűbb megoldások is vannak szorongó, görcsöt oldó, alkoholba fulladó éjszakai bároknál. A testnek meg kell adni a tisztelelet. A minőséget. És a léleknek is, ami neki jár. A természetestől elfordult értékrend előbb-utóbb zavart okoz az életünkben. És még mindig a vidék az, ahova lassabban szivárognak be az olykor demoralizáló, tartalmukat vesztett fizikai és lelki hatások.
Voltaire annyival zárta a Candide-ot, hogy "műveljük kertjeinket". Léleknek, testnek nyugalmasabb évek elé nézhetünk, ha komolyan vesszük őt.
Linkek a filmről és Butusov zenéjéből:
http://www.youtube.com/watch?v=VBJ1AmalyVY&mode=related&search
http://www.youtube.com/watch?v=qJ9ceQwb_Fk&mode=related&search=
http://www.youtube.com/watch?v=HXyDAzTpQXM&mode=related&search=
http://www.youtube.com/watch?v=ZXCoWk_Zsjo
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A város zaja elnyomja az anyaföld szavait. Túl nagy áldozat a viszonylagos kényelemért.
szóval öngyilkosság, ha az ember elfordul a gyökereitől, a természetből kiszakad és eladja magát kényelemnek.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.