|
 A klasszikus budo, vagyis a "harcművészet útja" nem küzdelmi rendszer, mint előfutára a bujutsu, ami "harcművészetet" jelent, de nem is sport, mint a modern judo, kendo vagy karate. Mindenek előtt és elsődlegesen szellemi tudomány, melynek végső célja, hogy a zen buddhizmus hagyományainak megfelelően a legkeményebb szellemi és fizikai edzésmódszerek segítségével elérje az ön-megvalósítást. A szerző részletesen bemutatja egy sor ilyen fegyver nélküli és fegyveres "harcművészeti út" történelmi hátterét, filozófiáját és módszereit. Donn F. Draeger az Amerikai Haditengerészet tisztje volt. Kutatta a harcművészetek történetét és számos tudományos fokozatot és professzori címet szerzett ezen a területen. Műszaki igazgatója volt a "Martial Arts International" nemzetközi harcművészeti magazinnak és számos könyvet írt az ázsiai harcművészetekről. 1982-ben hunyt el.
Történelmi háttér
Vaskézzel zúzta szét a zsarnok fejét,
s új zsarnokként foglalta el helyét
A nyugati emberek őszintén csodálkoznak, amikor a japán harci tudományokat művészetként emlegetik. Művészetnek abban az értelemben, hogy egyike a japán lélek „alaktalan kifejeződéseinek”, azaz a „lelkiismeretnek”. A harci tudományoknak ez a vonása nem ismerhető fel könnyen a japán kultúrában járatlanok számára, különösen azoknak, akik hajlamosak ezeket a harci tudományokat pusztán ügyes cselekvéssoroknak tekinteni, vagyis tisztán fizikai jellegű művészetnek. Még nagyobb a nyugati ember csodálkozása, amikor a „természetes művészetről” hall, olyasmiről, ami messzemenően meghaladja a puszta testi ügyességet, és amit a harci tudományok nagy mesterei be tudnak mutatni.
Milyen kapcsolat van, ha van egyáltalán, a harci tudományok és a japán esztétikai elvek, a sabi (rusztikus jelleg) és wabi (egyszerűség) között, amelyek összefonódnak a gyakorlatias célratöréssel és azzal a különös lelki minőséggel, melyet kannak (intuíciónak) neveznek, és amelyek képessé teszik a harci tudományokat, hogy legalábbis a „művészet szolgálólányainak” tartsák őket, ha nem éppen teljes értékű japán művészeti formáknak. Ez a fontos kérdés még megválaszolatlan, és a bujutsu (klasszikus harcművészet) és a budo (klasszikus harcművész életmód) közötti számos előítélet és merev hiedelem meghiúsítja ezek valódi megértését. Ebben a könyvben igazi valójában próbálom bemutatni a klasszikus budot, egy olyan megközelítésmóddal, ami a felszínes véleményekből származó szokásos elvarázsolt és idealisztikus nézetek helyett inkább gyakorlatias és visszafogott.
Szándékosan tartózkodom attól, hogy a túlságosan is gyakran használt népszerű zsurnaliszta-megközelítést alkalmazzam. Azt is szeretném elkerülni, hogy a technikai tárgyalás helyett a tények és a vélemények alaktalan keverékét adjam, amire egyébként oly nagy a kísértés. Arra törekedtem, hogy a klasszikus budot olyan tiszta formájában tárjam az olvasó elé, aminek a létezéséről csak sejtések vannak a nyugati világban. Így az olvasónak könnyű dolga lesz, hogy a klasszikus tudományokat a valódi szellemükben és szándékuk szerint – az intelligencia és a morális tartás próbájaként – lássa, és észlelje, hogy határozottan különböznek a később kialakult olyan kvázi-harci, sportorientált modern budo formáktól mint a kendo, a judo, a karate-do és az aikido. Ez utóbbiakkal egy másik kötetben foglalkozom.
A klasszikus harci tudományokat úgy lehet a legjobban megérteni, ha a japán történelem szerves részeként szemléljük őket. Ami a klasszikus budot illeti, ahhoz, hogy teljes jelentőségében lássuk, Japán történelmének az 1868-as Meiji restaurációt megelőző időszakához kell fordulnunk.
Az embernek még bizonyítania kell, hogy az elméjének vele született tulajdonsága, hogy elegendően rugalmas az embertársaival szemben érzett előítéletek és bizalmatlanság kirekesztéséhez. Még nem csökkent az érdeklődése, hogy tovább tökéletesítse első primitív technológiáinak egyikét – a saját fajtájának megsemmisítésére használatos fegyverek és hadi rendszerek készítését – és ez a tény tovább ösztönzi, hogy harcias stílusba öltöztesse politikai és ipari intézményeit.
Akár azt hisszük, hogy a háború előnyös a társadalomnak, akár azt, hogy felbomlaszthatja a társadalmat, továbbra is a háború alakítja a történelmet. Továbbra is ez a döntőbíró, amikor minden más kudarcot vall. Az ember ma, éppúgy mint a múltban, szükségesnek találja, hogy a célszerű moralitás alapján „igazságosnak” vagy „igazságtalannak” minősítse a háborúit. Miközben mindkét szó ellenáll az univerzális meghatározásoknak. A legtöbb hadviselést eredményező döntés az erőn és nem a jogon alapul, bár a racionalizálás megpróbálja azzá tenni. A vakmerő ember számára a háború rémülete jelenti a vonzerőt, míg az óvatos embert kétségbeesés fogja el. Egyet kell azonban értenünk Montrose márkival abban, hogy „voltak háborúk, amelyeket a tisztesség megóvása érdekében viseltek, mint ahogy voltak békés időszakok, amelyek a jólétet és a hasznot a becsületesség és a tisztesség fölé helyezték”. Quincy Wright sem téved megfigyeléseiben, hogy bár a háború minden korban létezik, „az emberiség történelmének egyik időszaka sem tisztán békés aranykor vagy háborús vaskor”. Úgy tűnik, mindig voltak történelmi szempontból harcias és békés emberek, de csak nagyon kevesen olyanok, akik csak az egyik vagy csak a másik típusúak lettek volna.
A háború szigorú valósága mindig pszichológiai reakciót idézett elő a küzdelembe belefáradt emberekben, akik aztán a szellemi felvilágosodáson keresztül keresték az ember békés tulajdonságainak előmozdítását. Japán sem kivétel. A háborúba való belefáradás volt a klasszikus budo kialakulásának kiváltó oka, és ebben eltér előfutárától, a bujutsutól vagyis a harcművészetektől.
Japán sokféle komplex folyamat kölcsönhatásaként vált nemzetté. Ezek között a legfőbb szerepet a bushi, a klasszikus hivatásos katona harci bátorsága játszotta. Az i.e. 8. századtól a 17. század végéig terjedő időszakot szinte állandósult helyi háborúk jellemezték, ami a bushi számára lehetővé tette, hogy a bujutsut technikai tökélyre fejlessze. A bushi e századok során alapította meg a harci hagyományokat, a ryu-t, avégett, hogy formába öntse és megőrizze a gyakorlati küzdelmi módszereket.
A Tokugawa katonai kormány, a bakafu 1603-as Tokugawa Ieyasu általi megalapításával a háborúzás megszűnt a japán élet meghatározó jellemvonásának lenni. Az Edo korszak (1603–1868), amelyben a Tokugawa bakafu működött, a béke és az irodalom kora volt. A Tokugawa uralom mechanizmusai nem adhatók meg kielégítően egy tömör leírásban, de a klasszikus budo kialakulásával kapcsolatos jelentősége összefoglalható.
 A bemutatott könyv: Donn F. Draeger: A klasszikus budo. (Fordította: Lipcsei Sándor, a fordítást ellenőrizte: Dr. Jóvér Béla)
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
