|
A Prokontra örömmel jelenti be, hogy egy különleges könyv bemutatására nyílt lehetősége, melyet elsőként Ti olvashattok itt nálunk magyarul, fejezetenként. A szerző, aki abban a szerencsében részesült, hogy magántanítványként tanulhatott Bruce Lee-től és számos más, kiváló mester edzéseit látogatta, 25 éves budo tapasztalatai alapján írta meg ezt a művet. Kívülálló számára egyszerű történetek ezek, de az úton járó fontos jelzésekre bukkanhat bennük. Igazolódik annak a régi szamuráj mondásnak az érvényessége, miszerint "Ha mestere lettél egy harcművészetnek, ez minden tettedben megmutatkozik."
ÁLLJ ELLEN A KAPKODÁSRA ÖSZTÖKÉLŐ SÜRGETÉSEKNEK
Han mesterrel teáztam irodájában, amikor megjött a postás és levelet hozott neki Koreában élő családjától.
Tudtam, hogy már várva várta ezt a pillanatot, ezért megszakítottam a beszélgetést, hogy időt hagyjak neki, hogy felbontsa és sebtében átfussa a levelet. Ehelyett félrerakta a borítékot és felém fordulva folytatta a társalgást.
Másnap elismeréssel adóztam önfegyelmének, megjegyezve, hogy én azonnal nekiláttam volna az olvasásnak.
"Akkor is így cselekedtem volna, ha egymagam vagyok", válaszolta. Félretettem a levelet, amíg lecsillapodik bennem az olvasásra ösztökélő sürgetés. Így amikor elővettem már meg tudtam adni neki az igazán becses dolgoknak kijáró választékos figyelmet."
Eltűnődtem szavain, mert tudtam, hogy nekem szóló tanítás rejlik bennük. Végül csak annyit tudtam mondani, hogy nem értem, mi előny származik az efféle türelmességből.
"Nos, ami az eredményt illeti", válaszolta, "Aki az élet apró dolgaiban képes rá, hogy türelmet és önuralmat tanúsítson, az képes lesz arra is, hogy ha eljön a napja, ugyanígy viselkedjen a nagy és fontos ügyekben is."
A folyamatra figyelj, ne a befejezésre
Boong Soo Han középtermetű őszes koreai mester. Bármit mond vagy tesz a maga csendes módján, a teljes hitelesség sugárzik belőle. Nincs felesleges mozdulata vagy megnyilvánulása. Az a fajta hagyományos harcművész, aki Koreában tanulta a hapkidót mesterétől, akit szintén mesterek hosszú, folyamatos fejlődésvonala előzött meg. Han mesternél egy tanfolyam nem egyszerű edzésmunka, magáról az életről szóló tanítás. Mindig gazdagabbnak érzem magam, amikor az edzéséről távozom.
Ötven éves koromban kezdtem tanulni nála a hapkidót. Kezdettől fogva lassan fejlődtem és gyakran támadtak nehézségeim, mert a hapkido rendkívüli hajlékonyságot igényel. Az én testem viszont az évek múltával egyre merevebbé vált, a hátgerincemmel is voltak problémáim, emiatt sokszor nehéz volt megőriznem az egyensúlyomat, és ha csípőmagasság fölé rúgtam, fájdalmaim voltak. Tovább nehezítette helyzetemet, hogy a tanfolyamon voltak egészen fiatalok is, akik könnyedén végrehajtották mindazt, amivel én nehézkesen küszködtem. Többször felmerült bennem, hogy ott hagyom az egészet, és ez nem kerülte el Han mester figyelmét.
Egy délután az edzés végén behívott magához egy teára. Miután elém tette a teát, megszólalt: "A törekvéseid mindig kudarcot fognak vallani, ha nem adsz magadnak időt. Látom, ahhoz vagy szokva, hogy minden könnyen sikerül, de az életben és a harcművészetben a dolgok másként működnek."
"Én türelmes vagyok," válaszoltam.
"Most nem a türelemről van szó," felelte. "A türelem azt jelenti, hogy meg van benned a nyugodt kitartás képessége. Amiről én beszélek, azonban azt jelenti, hogy képes vagy bármeddig aktívan dolgozni egy célért, anélkül, hogy időkorlátot állítanál magad elé."
Ez igencsak elevenembe talált. Valóban volt egy elképzelésem arra, hogy mennyi időt szánok rá, hogy jelentős előrehaladást érjek el nála, és csalódott voltam, mert a fejlődésem a vártnál lassabbnak bizonyult. Amikor ezt felismertem, és eltávolítottam a fejemből a határidőt, olyan érzésem támadt, mintha súlyos terhet vettek volna le a mellkasomról. Néhány hónapon belül behoztam a többiekkel szembeni elmaradásomat.
Han mester tanácsát megfogadva legalább ennyire fontos eredményt értem el egy másik problémánál is. Akkoriban éppen egy könyvön dolgoztam, és nagyon nehézkesen ment az írás. Nagyon lehangolt a dolog, mert korábban megállapodtam, hogy mihelyt ezzel végzek, belefogok egy másik munkába, és ez nyomasztott. Most azonban megértettem, hogy rosszul álltam a dologhoz. Ugyanabba a hibába estem, mint a hapkidónál. A könyvnél is a munka folyamatára és nem a befejezésére kell összpontosítani. Mihelyt ledobtam magamról az időkorlát béklyóját, a befejezés időpontjától függetlenül magára a könyvre figyeltem, rövid idő alatt és szorongások, aggályoskodások nélkül kész lettem a munkával.
Saját vonaladat hosszabbítsd meg!
Ed Parker kenpo-karate mesterrel 1952-ben találkoztam először Beverly Hills-ben, ahol egy tornateremben tartotta edzéseit. Jóképű, magas, Hawaiiról származó fiatalember volt. Sűrű fekete hajával egy hatalmas fára emlékeztetett, erős karjai, mint vaskos ágak, mezítlábas talpa olyan szilárdan tapadt a tatamira, mintha belegyökerezett volna. (Robusztus alkata ellenére, ha megindult, szélvész sebességével mozgott.) A legtöbb harcművészhez hasonlóan kétrészes, lezser szabású vászon gi-t viselt. Ruhája, épp úgy, mint a rajta lévő fekete öv a sok használattól és mosástól erősen kirojtosodott. Arca komoly és békés volt, mint ha éppen most fejezte volna be a meditációt.
Jól emlékszem az egyik első foglalkozásra. Los Angelesben voltunk, és egy haladóbb partnerrel kellett küzdenem. Tudatában voltam, hogy tudásban és tapasztalatban nem vehetem fel vele a versenyt, ezért megpróbáltam ügyeskedni, trükkösködni, de ezeket a próbálkozásaimat fölényes biztonsággal hárította. Simán leiskolázott és Parker figyelmesen szemlélte, ahogyan ronggyá vernek. A mérkőzés végére teljesen összeomlottam. Parker behívott az irodájába, egy kicsiny, szegényesen bebútorozott szobácskába, ahol mindössze egy ütött-kopott íróasztal és néhány rozoga szék volt.
"Miért vagy ennyire feldúlva?" kérdezte.
"Mert nem tudtam megnyerni a mérkőzést."
Parker felkelt az íróasztal mellől és egy krétadarabbal egy másfél méternyi hosszúságú vonalat húzott a padlóra. "Hogyan tudnád megrövidíteni?" kérdezte.
Nézegettem a vonalat, és különféle megoldásokkal próbálkoztam, még arra is gondoltam, hogy részekre kellene szabdalni.
Egyik válaszom sem elégítette ki, csak megrázta a fejét, és húzott egy másik, az előzőnél hosszabb vonalat. "Na, most hogyan néz ki az előző vonal?"
"Rövidebb lett," feleltem.
Parker bólintott. "Mindig jobb, ha saját vonaladat és tudásodat próbálod javítani és megerősíteni, mint ha azzal próbálkozol, hogy az ellenfelet ne engedd kibontakozni." Elkísért az ajtóig és búcsúzóul hozzátette: "Jól gondolkodj el ezen!"
Megfogadtam szavait, és a következő néhány hónapban keményen dolgoztam rajta, hogy fejlesszem a technikámat, tudásomat és képességeimet. Legközelebb, amikor ismét összekerültem korábbi ellenfelemmel, megállapítottam, hogy bár időközben ő is fejlődött, de mégis sokkal szorosabb mérkőzést vívtunk, mint előző alkalommal.
Nem sokkal ezt követően felismertem, hogy a Parkertől tanult elv a teniszben is kamatoztatható. Mint afféle, csak hétvégeken játszó amatőr, gyakran kerültem szembe mások nyomasztó fölényével, és amikor rosszra fordultak a dolgok, gyakran trükkösködéssel próbáltam javítani a helyzeten - megnyestem a labdát, megpróbáltam pörgetve visszaütni, vagy lazán ejteni. Mindhiába, ezek soha nem jöttek be, és ettől lehangolódtam. Ahelyett, hogy saját vonalamat próbáltam volna meghosszabbítani, az övékét akartam megrövidíteni. Felismertem, arra kell törekednem, hogy önmagamból hozzam ki a legjobbat, nem pedig arra, hogy az ellenfél játékát próbáljam meg elrontani. Parker tanácsának köszönhetően, hamarosan jelentős előrelépést értem el a teniszben is.
Joe Hyams: Zen in the Martial Arts /Zen a harcművészetekben/. Bantam Books, 1982. New York, Toronto, London, Sidney, Auckland
Oszd meg, ha tetszett!  Kapcsolódó írások: |
Hozzászólások
Joe Hyams:
Zen in the Martial Arts /Zen a harcművészetekb en/.
Megrendelhető:
http://www.amazon.com/Zen-Martial-Arts-Joe-Hyams/dp/0553275593
Ám ha türelmes vagy (és a türelem egy olyan erény, amellyel élni kell tudni), akkor további részleteit hamarosan olvashatod a Pro-kontrán.
Üdv,
CitiZen
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.