|
 A Prokontra felkeresett a nemzetközi és hazai logisztika területéről néhány elismert szakembert, akik az ellátási lánc folyamatába más-más oldalról kapcsolódnak be. Interjúnk az ő segítségükkel pillant be a logisztika áramába, s tekint körbe: stratégiai területként hogyan valósul meg, illetve miként valósulhatna meg a jól működő ellátáslánc napjainkban Magyarországon. A mai epizód ennél is továbbtekint: környezetvédelem, Európai Unió, oktatás, sőt: történelmi tudatunk korlátozó hatásai mellett számos megoldási javaslat kerül fókuszunkba.
Az interjú alanyai:
Marek József, egy multinacionális cég logisztikai vezetője; a Magyar Logisztikai Egyesület RFDI tagozat tagja
Károlyi-Perger Barbara, inverzlogisztikus
Horváth József, logisztikai vállalkozó; a Magyar Logisztikai Egyesület tagja
 - Az inverzlogisztika nagy segítségnek tűnik környezetvédelmi szemszögből.
- K.P.B.: A mi cégünknél elsősorban fém- és elektronikai hulladékról van szó. Minden, ami feleslegessé válik ezeken a területeken egy háztartásban vagy egy gyártósoron. Pl. akár egy sörösdoboz vagy egy borosflakon stb.
- Ti milyen viszonyban álltok a szelektív hulladékgyűjtéssel?
- K.P.B.: A szelektív gyűjtés egy bizonyos frakcióját kezeljük: szállítjuk, újrahasznosítjuk és visszük a nyersanyagot a feldolgozóhoz. Az elektronika kicsit bonyolultabb ennél: itt nagyon komoly szabályozás áll mindemögött, EU-s szinten és magyarországi szinten is, és elég komoly finanszírozási háttere van, ami gyakorlatilag a gyártói felelősségre épül. Magyarul a gyártó felel azért, amit a piacra dobott, s azt, amikor hulladékká válik a terméke, neki kell finanszírozni. Erre épül az egész logisztika, és az egész logisztikai szerveződés, ami az utóbbi pár évben Magyarországon megindult. Ez néha jó úton halad, néha nem. Úgyhogy elég speciális és nehéz terepen próbálunk gyűjteni, hasznosítani és tudatosítani.
- Az én gyerekkoromban még nagyon felkarolt dolog volt a kisdobos és úttörő mozgalomban a papír- és a fémgyűjtés. Tehát vannak azért ennek itt gyökerei hazánkban is, nem feltétlenül újkeletű dolog.
- K.P.B.: Valóban nem újkeletű dolog. Ami változott, hogy eddig senki nem foglalkozott vele, hogy ami be lett gyűjtve, attól kezdve mi lett a sorsa. Nagyon sok hulladék nincs újrahasznosítva. Sokan élnek abból, hogy begyűjtik a háztartásokból, udvarokból a fémhulladékokat. Mindaddig, amíg ezeket a begyűjtött hulladékokat odaadják a megfelelő cégeknek, akiktől ezért pénzt kapnak, addig rendben van. A probléma onnan kezdődik, amikor értéktelen dolgok kerülnek leselejtezésre és egyre több ilyen van. Bizonyos műanyag és elektronikai berendezések, amelyekkel az ember nem tud mit kezdeni, és ez kerül ki a környezetünkbe, vizekbe, talajba stb.
- Ezt az állam mennyire szabályozza?
- K.P.B.: Rendeleti szinten.
- És ez milyen szinten van betartatva?
 - K.P.B.: A számonkérés sajnos sehol nem tart. A törvény azt mondja, hogy évenként és fejenként négy kiló elektronikai hulladékot be kell gyűjteni. Ez egy uniós rendelet. Minden állam fejenként négy kiló elektromos hulladékot gyűjtsön be. Tehát pl. elemek, egyéb elektromos hulladékok szintjén. Ha ezt nem tartják be, akkor feddést, büntetést kapunk az EU-tól. Erre megcsináltunk egy szuperjó rendeletet, felépültek a rendszerek. A probléma az, hogy van egy minimum kvóta, amit a gyártók finanszíroznak, és ettől kezdve viszont semelyik gyártó nem akar négy kilónál többet begyűjteni, mert az neki több pénzbe kerül. Szóval begyűjtjük a minimumot, aztán mindenki leáll.
- M.J.: Itt nemcsak a szabályozás a probléma, hanem még a józan paraszti észnek is ellent mondunk, azzal, hogy egyszerűen nem dobom ki azt az erdőbe a rossz tévémet, mert azzal az unokáimnak ártok. Tehát itt nem négy vagy nyolc kilóról kellene beszélnünk, hanem tudnunk kellene, hogy azt, ami értékét vesztette, tönkrement, el kellene vinnünk olyan helyre, ahol azt definiáltan teljesen szabályosan feldolgozzák, újrahasznosítják.
- Akkor ti logisztikusként hogyan módosítanátok ebből a szempontból a jelenlegi helyzetet?
- K.P.B.: Az első dolog, amit eltörölnék, az a kvóták. Nagyon blődnek tartom, hogy előírunk határétékeket. Legyen az, hogy az összes hulladékot szelektíven gyűjtsük be, és vigyük el a megfelelő helyre hasznosíttatni. Ennek a finanszírozását pedig oldja meg az, aki ennek a felelőse. A tulajdonos vagy a gyártó. Ha számbavesszük az összes lehetséges céget és elosszuk, akkor ez már igazán nem nagy költség. De ha megadjuk a módot nekik arra, hogy meghúzzák a vonalat, akkor meg fogják húzni.
- Az állam részéről milyen konkrét intézkedéseket várnál, amelyek gyakorlatban is eredményesek?
- K.P.B.: Nagyobb kontrollt. Szigorúbb ellenőrzést.
- M. J.: Itt a nevelés a kulcs. A mintamutatás. Ahogy én csinálom, úgy fogja a gyerekem is csinálni, Ha én nem dobom ki a hulladékot, akkor ő sem fogja.
- Szóval ti tulajdonképpen célközönségnek nem a felnőtteket, hanem a gyerekeket tartjátok?
 - M. J.: Igen. Pl. egy óvodáscsoportot kirándulás szintjén el lehetne vinni ezekre a helyszínekre, hogy lássák az egész folyamatát. Vagy már óvodákba tehetnénk szelektív hulladékgyűjtőket, hogy ők maguk szétválogassák a maguk kis szintjén a papírt, az üveget stb. Az én kislányom pl. már 2 évesen pontosan tudja, melyik a papíros kuka, melyik a műanyagos kuka stb.
- K.P.G.: Szóval épp ezeket a dolgokat kellene nyugatról átvennünk. Nem a rendeleteket, hanem a gyakorlatot. És persze az ellenőrzést.
- Tapasztaltam az utcán, illetve a tanítványaim körében is, hogy Magyarországon egyfajta torz kép alakult ki a mi pozíciónkról, szerepünkről az EU-n belül. Ugyanis úgy tűnik, hajlamosak vagyunk sokkal többre tartani magunkat pl. a cseheknél, lengyeleknél, horvátoknál vagy a többiekhez képest. Logisztika-ügyben mi a valós kép ezügyben?
- M.J.: Mi meg voltunk arról győződve, hogy EU-s tagságunkkal mi válunk az EU centrumává. Ehhez képest itt vannak a románok a bolgárok, a szlovákok a nyakunkon.
- Ők mivel jobbak?
M.J. : Rugalmasabbak.
H.J.: Közlekedésföldrajzilag az egyik nagyon jó útvonal manapság az, ami Törökország és Németország között húzódik. Ez keresztbe szeli Magyarországot. A másik a lengyel-olasz vonal. Ebben is pont középen helyezkedünk el. Az a baj, hogy nagyon jó pozícióban vagyunk, és Magyarország ezt nem használja ki. Bent vagyunk a centrumba és semmit nem kezdünk vele. Ezt a helyzetet már jóval korábban, 10-15 évvel ezelőtt ki kellett volna használnunk, hiszen ez adott. Ki kellett volna építenünk a vasúti, szárazföldi minőségi útvonalakat, pl. autópályákat, elkerülő utakat stb.
M.J.: Igen, mi azt hittük, hogy a szerencsés földrajzi elhelyezkedésünk önmagában elég.
- Infrastruktúrán kívül mi az, ami kívül mivel tudnánk ebben fejlődni?
- K.P.B.: A rugalmasságunkban. Nagyon nagy baj az, hogy uniós tagok vagyunk 2004 májusa óta, és nem tudunk vámkezelni, vagy legalábbis iszonyú körülményesen. Pl. akármelyik uniós állam sokkal gyorsabban elintéz egy vámkezelést. Tehát ebben pl. legalábbis utol kellene érnünk a többi uniós országot, és kiépítenünk ezeket a szolgáltatásokat.
- H.J.: A magyar mentalitással is gond van. Mi nem egymásért vagyunk, hanem egymás ellen. Frakciózunk, viszálykodunk. Nem egy szekeret húzunk, hanem pazaroljuk az energiáinkat, s közben mások megelőznek minket. Pl. ott van az autópályáink építésének problémája.
- Rendben, nézzük az autópálya-problémát. A horvátok miért tudnak fél év alatt mondjuk háromszor olyan hosszú autópályát felépíteni, sokkal mostohább földrajzi körülmények között? Nekünk ez miért nem megy?
- M.J.: A horvátoknál az történt, hogy a politikai pártok és frakciók hoztak egy közös határozatot abban, hogy a választások után bárki is lesz a győztes politikai erő, az autópályaépítést mindenki egyöntetűen támogatni fogja. Az irányvonalakat tehát előre megszabták, és tartották is magukat ehhez. Ehhez képest mi évekig problémázunk minden útszakaszon.
- Úgy érzem, a mai politikai erőket többek közt az osztja meg, hogy a 19. és 20. századi sérelmeink, töréseink a mai napig kihatással vannak ránk.
 - M.J.: Én 18 évet éltem Németországban. Amikor hazajöttem teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar nemzet három traumából nem tudja magát kiverekedni. Az egyik a mohácsi csatavesztés, a másik Trianon, a harmadik az '54-es foci vb. Tehát mi túlságosan a múltban élünk, azon kesergünk, és a "mi lett volna, ha" szólamokat citáljuk. Ezeken már régen túl kellett volna lépnünk. A múltat otthagyni és közösen valamit elkezdeni. Tudomásul venni, hogy nekünk ezek a kereteink, ezzel kell valamit csinálni. De úgy tűnik nem vagyunk rá képesek. A magyar nép talán túlságosan megszokta, hogy mindig van itt valaki, aki megmondja, hogy mit csináljunk. 16 év óta senki nincs itt, így nem tudjuk, hogy mit csináljunk. Eddig volt egy közös ellenségképünk, ami összetartott bennünket. Most nincs, és nem tudunk egymással mit kezdeni. Pedig most demokrácia van, azt tehetnénk, amit akarunk.
- Tehát mi a megoldás?
- M.J.: Kaptunk egy új esélyt a történelemtől '90-ben. És ezzel nem tudunk élni a mai napig. Történelmileg frusztráltak vagyunk, bennünk él a "lúzer" tudat. A többi kis nemzetállam meglátta azt, amit mi nem. Hogy kis államok vagyunk, nincs más esélyünk csak az, ha összefogunk és végezzük a dolgunkat. Ez lenne a mi utunk is.
- K.P.B.: Nem tudunk még piacra nevelni. Csak panaszkodunk, hogy túlképzettek vagyunk, mert nem keresünk milliárdokat, mint mások. Nem bízunk magunkban, mert nincs megtanítva, hogyan adjuk el magunkat. Nem beszélünk nyelveket, nem tudunk kommunikálni. Hogyan törünk előre, ha azt sem tudjuk elmondani, hogy mi a feladatainkat nagyon jól meg tudjuk csinálni, pl. nagyon jól tudunk csomagolni, nagyon jól tudunk raktározni stb.
- Tehát ezek nem hazugságok, hanem egyszerűen egy más alapállás: pozitív viszony a dolgokhoz. Az oktatás területén, a különböző szinteken szerintetek hogyan lehetne formálni a tudatot ez ügyben?
- K.P.B.: Gyakorlattal.
- M.J. Gyakorlattal.
- H.J.: Gyakorlattal...
- K.P.B.: Szakember Magyarországról kikerül úgy huszonx évesen, hogy soha nem látott pl. egy szállítólevelet.
- H.J.: Itt keveset ér az, hogy történelemből pl. tök jók a diákjaink.
- M.J.: Én már pl. óvodáskortól bevezetném a kötelező angol nyelv oktatást. Mi még magyarul is csak rosszul tudunk beszélni... Olvasni, írni sokszor még ennyit sem. Egyetlen esélyünk valamire is jutni, az a nyelv. Az angol és amellett bármilyen idegen nyelv ismerete az, amire égetően szükségünk lenne.
- K. P. B.: És a szakmai gyakorlat külföldön. Lássa, hogy kint hogy folyik az élet.
- M.J.: S még valami - a magyar mentalitás újra: olyanok vagyunk, azt gondolom történelmileg, hogy máról holnapra akarunk meggazdagodni. Ennek az is lehet a történelmi oka, hogy úgy nőttünk fel generációról generációra, hogy az a biztos, ami az enyém. Mert jön a török, jön a Habsburg, jön az orosz és elviszi azt, amiért dolgoztam. Tehát amit csak tudunk, azt gyorsan szedjük össze ma, a holnappal nem törődünk. Ez alapvető szemléletbeli hiba.
- Az oktatásban ti milyen szemléletváltást indítványoznátok?
- K.P.B.: Ott vannak pl. a hollandok. Őket is megtiporták. De ezzel együtt egy hihetetlenül pozitív oktatás folyik náluk. Rossz volt, de fölálltunk. Kicsik vagyunk, de itt vagyunk és helytállunk. Tudod, az a baj, hogy mi azt tanítjuk, hogy mink nincs. Nem azt, hogy mink van és azzal mit tudnánk elérni. Ezt tartanám ránk nézve is iránymutatónak.
Kapcsolódó cikkünk: http://www.prokontra.hu/content/view/577/2/
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
