|
 Ugyanazon az ünnepségen történt, amiről már korábban is írtam, csak hogy teljes legyen a maga hülyeségeivel az a nap. A vége felé, úgy fél tíz magasságában, mikor már összekeveredtek az asztaltársaságok, mikor már a kellő nyomás mindenkiben meg volt, mikor már mindenki a szokottnál hangosabban és többet beszélt, a fene tudja hogyan, Guzzival odakerültünk a protokoll asztal végére. Lehet, hogy a főnökünk hívott oda valamiért, talán azért, mert Fehér Pista, aki a hangosításért felelős villanyszerelő csoportvezető – aki nekem beosztottam volt – már megint elvitte a protokoll asztalról a virágot a barátnőjének, persze nem ezt a kifejezést használta. Na lényegtelen! Egy darabig hallgattunk, ám egy óvatlan pillanatban, a beállt átmeneti csendet kihasználva felállt Guzzi – kezében a ló húgy meleg kőbányai sörös pohárral – és enyhe ingással a következőket mondta, némi csuklással fűszerezve:
„Most pedig köszöntöm a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg jelenlévő tisztjeit, és ünnepélyesen bejelentem, hogy egy orvos őrnagy most vette át az öröklakását!” Egy pillanatig néma csend, majd a reakcióidő eltelte után először az igazgató elvtárs tért magához, és már éppen keményen meg akarta torolni a köszöntőt, mikor is az orosz tolmácsok gyöngye igen csak rövidített formában poharát a magasba lendítve, az oroszok felé fordulva annyit mondott: „On szkázál, távárisi druzsbá!” – többit a bonyolult szöveg miatt, és tárgyi tudás hiányában, hála istennek nem fordította le. Igazgató elvtárs arca is megenyhült, csatlakozott ő is a felváltva koccintókhoz, az összeütött poharak zaját csak a szovjet elvtársak zubbonyán levő kitüntetések összecsörrenése szárnyalta túl, ugyanis annyi volt rajtuk, ha netán valaki sörétes puskával rájuk lő, a visszapattanó lövedékek őt sebesítették volna meg.
De nem csak a szovjet tisztek jelentek meg nálunk néhány ünnepségen, hanem azok feleségei is – kivált nőnapkor. Olyankor az olyan jóvágású fiúknak, mint nekem, rendre meg kellett táncoltatnunk az elvtársnőket, jó cimborámmal mindig összevesztünk azon, hogy én viszem el előle állandóan a szebbiket. Egy ilyen nőnapon történt, hogy a személyzeti osztályvezetőnő a kultúrterem másik végéből integetett nekem, menjek oda. Én csak magamba morogva, de úgy hogy a körülöttem levők azért hallották: „Mi az anyád picsáját akarsz tőlem?” Átverekedtem magam a tömegen, de inkább oda se értem volna, mert amint mellé léptem egy anyai pofont kevert le nekem az osztályvezetőnő. „Jegyezd meg Gyurikám, ha nem anyád tanított volna engem szőni, akkor most azonnal kirúgnálak!” Én értetlenül álltam a dologgal szemben, mert a fene se tudta elképzelni, hogy olyan zenebonában, olyan messziről, honnan tudhatta, mit mondtam. Aztán amikor hazamentem, elmeséltem anyámnak a történteket, aki elmondta: a szövőnők kiválóan tudnak szájról olvasni, abban a hangzavarban ugyanis, amiben dolgozniuk kellett máshogy nem tudtak volna egymással beszélni. Az osztályvezetőnő pedig 20 méterre tőlem képes volt az artikulációmból megérteni azt, amit mondtam.
A kép forrása:
http://server2001.rev.hu/oha/oha_browse_photo.asp?page=295&search_str=&OK=OK⟨=h&dsppict=on
Kapcsolódó cikkek:
Visszapillantó tükör
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
