Az 1498.-i országgyűlés a honvédelem terheinek egyenletes elosztására törekedett, s azt határozta, hogy a főpapok bandériumaikat teljes számban tartsák s a világiak minden 36 porta után egy lovast állítsanak, továbbá az ország védelmére állított had a legközelebbi Márton napjáig harcra készen álljon. Általános felkelést pedig csak a legnagyobb veszedelemben rendelhessen el a király. A béres jobbágyok akár a király, akár a nemesség zsoldjában állnak is, kötelesek az ország határain kívül is harcolni.Az ország határait állandó veszély fenyegette, a végvárak el voltak hanyagolva, így ide rendelték a királyi zsoldosokat, tiszti bandériumokat.

II. Lajos (1516-1526) idejében elrendelték, hogy a főpapok és főnemesek zászlóaljaik felét a határszélen tartsák és szükség esetén a másik felét is oda irányítsák. A katonaállítással a vármegyék nem egyformán voltak terhelve. A felső vármegyék nemessége 36 porta után tartozik egy felfegyverzett lovast állítani, a többiek, pl. Pozsega, Valkó, Szerém, stb. nemessége 24 kaputól egy huszárt. A törvényekben tehát nem volt hiba, előrelátók voltak, de a királyok gyengesége a meglazult erkölcsöt és önzést nem volt képes megszüntetni. A katonáskodástól való idegenkedés a nemességről az ország többi lakójára is átragadt.

1514-ben azonban belső forrongás rázta fel az ország nyugalmát. Bakócz Tamás esztergomi érsek Rómából azzal az engedéllyel tért haza, hogy a török ellen keresztes hadjáratot lehet hirdetni. A keresztes had élére egy székely nemes, Dózsa György került. A sereg túlnyomórészt földnélküli, szegély jobbágyokból állt, akik fegyvereiket uraik ellen fordították. A parasztlázadássá fajuló mozgalmat Zápolyai János erdélyi Vajda fojtotta el kegyetlen eszközökkel.
Az 1514-i lázadás után a parasztokat oly súlyos rendszabályokkal sújtották, hogy azok nem éreztek semmiféle érdekközösséget a nemességgel. A lázadás leverése után óvakodtak a lefegyverzett parasztság kezébe újra fegyvert adni. Csak a legnagyobb veszedelem idején, 1526-ban hozták azt a törvényt, amely a parasztokat arra kötelezte, hogy ötödrészben, vagy ha a körülmények kívánják, fejenként is hadra kelljenek.

Szulejmán szultán 1520-ban került trónra. Haderejét nem határvillongásokra, hanem céltudatosan felhasználva indult a magyar határ felé. II. Ulászló utódja az alig 10 éves korában trónra lépő II. Lajos király tehetetlenül állott a török előrenyomulással szemben. Tanácsosai elsősorban külföldi segítséget sürgettek. Szulejmán szultán 1525 őszétől készülődött arra a nagy hadjáratra, amelynek célja Buda elfoglalása volt. Terveiről már az év vége felé érkeztek hírek Magyarországra, de az ország a pártoskodás küzdelmeibe merülve és a gyermekkirály tehetetlenségének és rossz tanácsadóinak kiszolgáltatva, semmibe vette a török veszedelmet.

A mohácsi csatavesztés (1526) a magyar hadtörténet egyik leggyászosabb jelenete volt, de a vereség korántsem volt annyira végzetes. Az a szomorú korszak, melyben a hadügy hanyatlásnak indult, nem a vesztett csatának a következménye, hanem annak az állapotnak, mely Mátyás halála után Ulászló és Lajos uralkodása alatt lábra kapott, és a mohácsi csatavesztés után sem változott meg. Az ország két pártra oszlott. A német párt, amely idegen királyt és hadakat hoztak az ország nyakára, ezzel megfosztották a hazát egy nemzeti dinasztia áldásától.