Volt Rómában egy templom, ennek papsága vezette a nyilvántartást az elhunytakról, s intézte szolgahadával a temetést. Ide, a Libitina istennő templomába kellett bejelenteni a halálesetet, és lefizetni a temetkezés költségeit. Minden egyébről a templom papjai gondoskodtak. (A temetést a legkisebb római városban is külön szervezetek, egyletek intézték, melyek a tagsági díjakból segélyezték a szegények temetkezését).

Amikor a hivatalos részt elintézték, a háznál megtörtént a halott elsiratása, a hivatal egyik embere elkészítette az elhunyt viaszképmását, elindult a temetési menet. A gyászmenetben elöl jöttek a zenészek, mögöttük a táncosok és színészek. Köztük egy az elhunyt alakját, mozgását imitálta. Érdekes, hogy itt komolytalan tréfálkozás, trágárságig menő élcelődés folyt a halálról, mintha az élet és halál rokonságát, a halál után is folytatódó életet akarták volna tudatosítani. Utánuk feldíszített szekereken a család tagjai vagy fogadott színészek az ősök viaszképmásait tartották arcuk előtt, mintha az elődök jeleznék, hogy társaságukba fogadták a megholtat. Ezután fáklyások következtek, kiknek létszámából következtetni lehetett a család gazdagságára, mert a fáklya drága világítóeszköz volt. Őket követte a halottat szállító kocsi, a gyászoló család, a rokonok és jó ismerősök. A menet megállt a Forumon, ahol a család valamely férfitagja elbúcsúztatta az elhunytat. Innen a temetőbe vagy a családi sírkertbe vezetett az út. (A XII táblás törvények óta a Város területén tilos volt a temetkezés.) A rómaiak mind a halottégetést, mind a földbe temetést alkalmazták. Ha hamvasztani akartak, akkor a temetkezési vállalat díszbe öltözött emberei feltették a holttestet a máglyára, körülrakták kedvenc tárgyaival, a hozzátartozók síri ajándékaival, s meggyújtották alatta a hasábokat. A hamvakat tartalmazó urna sorsa kétféle lehetett: vagy eltemették a sírba a csontokkal, vagy sírboltba állították egy díszes asztalkára. Rögtön ezután engesztelő áldozatot mutattak be az alvilág istenének, Dis-nek. Utána következett a halotti tor. A gazdag halott emlékének a temetése utáni 9. napon ünnepi harci játékkal áldoztak. Hitük szerint ugyanis a halott tiszteletére ontott emberi vér biztosítja az elhunyt lelkének tartós továbbélését.

A szegény halottnak nem volt búcsúztatója a Forumon, nem is a költséges égetést, hanem a földbe temetést választották. Ha mégis összeadta a család az égetésre a pénzt, a hamvakat közös épületben, a sok apró, megvásárolható fülkéből álló columbariumban helyezték el, mely galambdúcra (columba: galamb) emlékeztetett. A földbe temetkezés helye a legszegényebbek számára az Esquilinus-domb oldalán volt évszázadokon keresztül. Mivel a rosszul kezelt nyilvános temető a közegészségnek kárára volt, Maecenas az egész temetőt hatalmas tömegű földdel behordatta, és kerteket varázsolt a helyére.

A városokból kivezető utak mentén sok kőkoporsó, ún. szarkofág állott. A gazdagabbak esetleg apró, csinos házikókat építettek a kőkoporsó fölé, árnyas pihenővel, hogy az úton járók ott megenyhülve emlékezzenek a halottra. A sírok oldalán életből vett jeleneteket faragtak ki, melyek az elhunyt foglalkozásával is összefüggtek. Láthatunk rajtuk kovács- és pékműhelyt, hentesüzletet, orvost munka közben. Ezek mellett sokat elárulnak a római hétköznapokból a sírkamrákban, de még az urnákban elhelyezett tárgyak is: a műszerek, ékszerek, szerszámok, illat- és szépítőszerek, gyermekjátékok. A nagyon gazdag embereknek vagy népszerű közéleti személyiségeknek mauzóleum épült. Így csodálhatjuk még ma is Eurysaces pékmester kemencére emlékeztető, domborművekkel díszített síremlékét, Caecilia Metella mauzóleumát a Via Appián, Hadrianus császár Angyalvár néven ismert hatalmas síremlékét, vagy Augustus császárét. a Mars-mezőn. A sírkő vagy sírkamra mindenkori felirata D. M. volt (Dis Manibus), amely az alvilág isteneinek jóindulatába ajánlja az elhunytat. Ezenkívül rávéshették a halott nevét, a síremlék állítóját és valamilyen búcsúzó vagy bölcs (ritkább esetben tréfás) mondást. A világ múzeumainak lapidariumaiban (kőtár), így a dunántúli múzeumokban is, sok római kori sírkövet láthatunk. Néha még azt is megtudjuk róluk. mennyibe került a készíttetésük. Ezt főleg az örökösök tartották fontosnak, akiknek kötelességük volt a síremlék-állítás, így jelezték, hogy íme, ők megtették kötelességüket, a halott vissza ne járjon vagyonához-rangjához méltóbb temetést követelni.

Tiszteletre méltó és megható is van a feliratok között. Egy kis pannoniai rabszolgalány, Uppu a gazdájának készített emléket. Egy katona volt katonatársa számára állíttatott, rávésve a kőre: „Fratri” – a „testvérének” – mert a katonák valószínűleg így szólították egymást. Egy fiatal lány, Fabia Secundina édesanyjától búcsúzik ma is szívünkig ható bánattal: „Mammulae benemerenti” („Drága jó anyukámnak"). A ritka tréfás feliratok egyike, melyet egy – nyilván, főként hitelben poharazgató borissza sírkövén olvashatunk: „Kocsmáros, ide a számlát!” vagy egy rejtvényszerű „Itt nyugszik két anya, két leány, összesen hárman”. (Nyilván a nagyanya, az anya és a lánya feküdtek abban a sírban).