|
 "Ódákat és himnuszokat zeng nekem önmagáról a természet csendje… Nem a fülemmel, a szívemmel hallom…” – vallja Molnár Gábor, A fehér arany vadonában című kötetében. Serdülő koromban majd' minden Molnár Gábor könyvet elolvastam. Egy olyan világba kalauzolt, mely távolsága miatt szinte elérhetetlennek tűnt, mindazonáltal talán pontosan ezért is volt olyannyira vonzó. Kultúrájával, az esőerdőkkel, a hatalmas hegyekkel, az "indiánokkal" és az ismeretlen édes veszélyeivel. Passuth Lászlót is ekkoriban fedeztem fel magamnak, ki nagyszerű könyvében, az Édenkert az Óceánban zseniálisan írja le a nagy hódítók életét s halálát, akár kegyvesztetten, akár csendes s dicső öregségben.
Később, már szinte felnőtt fejjel találtam rá a norvég Thor Heyerdahl műveire, aki tengerbiológusból avanzsált antropológus létére elég kihívásnak érezte azt, hogy ha már képes volt egy elméletet felállítani, akkor azt a gyakorlatban is alátámassza. Később rá még visszatérünk, ahogy Molnár Gáborra is vagy Passuthra.
Ahogyan szerencsés emberek életében megadatik, az illúziók és vágyak - ha nem is azonnal -, de létjogosultságot követelnek a sors akaratának vasmarkú szorításában. A Prokontra Dél-Amerikában járt, Peruban, ott ahol Fransisco Pizarro az El Dorado bűvöletében körülbelül 170 katonával meghódít egy több, mint 1 millió négyzet kilométeres birodalmat: az inkák földjét.
Utazni rendkívül fontos. Alázatra, tiszteletre tanít. Tágítja a tudat akár már beszűkült "látó s érzőterét", kiragad a napi megszokott rutinból, s ezzel fokozza az adaptációs képességet, kényszerűen csöppen bele az utazó olyan szituációkba, melyek akár már a kihívás szóval is jellemezhetőek. Gyökeresen eltérő kultúrákat látni, hogy emberek hogyan élnek, hogyan dolgoznak s akár hogyan halnak, nemesít. Csakúgy, mint látni az óceánok s hegyek végeláthatatlan tereit, ahol alázatosan meghunyászkodunk a természetet ereje s szépsége láttán. Az erős ember még erősebbé válik, s a gyenge megerősödik. Elgondolkodtat, motivál, fel s megtölt.
Peru, az El Dorado
Stratégiai fontosságú fekvésének köszönheti Peru, hogy kiváltságos helye lehet a turizmusnak. Természetes adottságainál fogva, ódon kultúrájával és gazdag gyarmati hagyományaival Peru egy elbűvölő ország, ahol a társadalmi-gazdasági polarizáció rendkívül erőteljes, egyetlen hatalmas piaci koncentrációval, Limával.
Peru kiemelkedően változatos éghajlata és ökológiai szerkezete miatt a világ azon nyolc országai közzé sorolható, ahol a bolygón található 104 biografikus zónából 84-et itt találhatunk meg. Hazája több, mint 450 fajta emlős, 300 hüllő, 3500 lepke, 1700 madár és 50,000 növény fajnak.
Sorozatunkban bemutatjuk Peru történelmét, gazdasági és szociális hátterét, kultúráját, egy kicsit magyar szemmel, élményekkel dús, sokszor vicces vagy akár kalandos fordulatokban bővelkedő leírásokkal fűszerezvén a puszta tényeket.
Passuth László: Édenkert az Óceánban (részlet)
"Balboa egykori alvezére, az öreg Francisco Pizarro nemcsak felfedezte, de véres kézzel meg is hódította az inkák hatalmas, különös birodalmát, Perut. A történelem egyik legkülönösebb államából, az inka isten-császárságból lesz a leggazdagabb spanyol tengerentúli tartomány.
A peruiak hagyományos ismereteink szerint nem voltak óceánjáró népek, hajózásuk inkább partmenti tutajozásra korlátozódott, maguk a krónikások is többnyire csak ezt emlegették. De a spanyolok, mihelyt megszállták a csendes-óceáni partvidéket, a kikötőkben már találkoztak azzal a különös mondával, mely szerint hosszú emberöltőkkel a spanyolok bejövetele előtt egy Tupa Yupanqui nevű inka uralkodó tengerre szállt hajóhadával, két csodálatosan gazdag szigetet fedezett fel nyugati irányban, s innen aranyat, ezüstöt, egy rézből vert királyi trónt, fekete rabszolgákat s egy lóhoz hasonlatos állat bőrét hozta vissza zsákmányként perui hazájába. A mai kutatók hajlanak arra a feltevésre, hogy ennek a perui szájhagyományban gyökerező történetnek reális alapja lehetett, s az elfoglalt földet a Galapagos-szigetekkel azonosítják, melyek mintegy 600 mérföldnyire esnek a perui partoktól.
Ezek a tengerészlegendák, persze, egyre bővültek és gyarapodtak mesésnél mesésebb részletekkel. Néhány évtizeddel a spanyol hódítás után egy kitűnő spanyol tengerész, bizonyos Sarmiento elhatározta, hogy végére jár az igazságnak, már csak azért is, mert hiszen feltevése szerint ezek a mítoszbeli szigetek csak "előőrsei" egy olyan földrésznek, mely az ismeretlen tenger másik oldalán dél felé húzódik. De mert Sarmiento nem volt nemesember, inkább csak "hijo de nadie" - senkifia -, minden tudása ellenére aligha remélhette, hogy az alkirály őt bízza meg ilyen vállalkozás vezetésével. Meg kellett elégednie egy kisebb hajó parancsnokságával, míg az egész, eléggé jól felszerelt expedíció élére az alkirály huszonöt esztendős, tapasztalatlan unokaöccsét, Mendańát nevezte ki.
Azt gondolhatnánk ezek után, hogy egy pöffeszkedő tejfelesszájú hidalgó keresztezte üresfejű elképzelései teljében a kipróbált tengerész szándékait. Furcsa módon azonban a spanyol jellemekben nem oly egyszerű kiismerni magunkat. Ugyanis az ifjú s nyilván főrangú Alvaro de Mendańa mint igen rokonszenves alak maradt meg a csendes-óceáni felfedezések gyakran oly tragikus történetében. Bizonyos, hogy nem volt képzett tengerész, valami nagy hajós, de rettenthetetlen conquistador sem. Ezzel szemben más, e korban szokatlan erényekkel dicsekedhetett: jószívű, emberszerető parancsnok volt, meghallgatta mindenki véleményét, döntéseit mindig a leghozzáértőbbek tanácsai szerint hozta meg. Semmiféle véres tett nem tapad emlékéhez, humánus érzéseit átvitte a bennszülöttekkel való érintkezésre is. Ezeket az emberi érzéseket a többi felfedezőben két és fél évszázadon át hiába keressük - egészen hősünkig, Bougainville-ig.
Mendańa és így természetesen Sarmiento közel két esztendeig hajózott az ismeretlen óceán vizein. Soha nem hallott szigeteket érintettek, melyek talán ott szerepeltek Tupa Yupanqui inka mondájában, de ennek nem találták semmi nyomát. Spanyol neveket adtak azoknak a szigeteknek, melyeket ma mint Marshall-, Gilbert- és Ellis-szigeteket ismerünk. Amikor a két hajó hosszú utazás után 1569-ben visszatért Peruba, kapitányai talán nem is voltak tudatában annak: mily nagy tettet hajtottak végre, mily szegényes eszközökkel mennyire előrevitték a tengerészet s a földrajz tudományát a déli félteke megismerésében.
Minthogy spanyol felfedezők voltak, természetesen hivatalos ellenőrző jelentés is készült a perui kancelláriában útjukról, s szerkesztője egyenesen a királyhoz intézte a jelentést, melynek így a vállalkozás megítélésében annál nagyobb súlya lehetett: "...Véleményem szerint, melyet a hozzám befutó jelentésekből alkottam meg, Mendańa és Sarmiento felfedezésének nincs valami nagy jelentősége, bár ők maguk azt állítják, hogy amerre jártak, ott hallottak távolabb fekvő, nagyobb és szebb földekről is, melyeket azonban ők nem láttak. Felfedezésük során nem találtak fűszert, sem aranyat, sem ezüstöt, egyszóval semmiféle olyan árucikket, mellyel netán érdemes lenne kereskedni, s azok az emberi lények, akikkel útjuk közben találkoztak, nem voltak mások, mint mezítelen vadak..." Hogy mégis valami "pozitívumot" hozzon ki a nagy vállalkozásból, ezt az egyet tanácsolja a királyi jegyző: próbálják meg rabszolgáknak elhurcolni e vadakat, s valamelyik szigetet alakítsák ki gyarmati csomóponttá, itt tároljanak olyan tartalékokat, melyeknek felhasználásával elindulhat a titokzatos szárazföld felfedezésére egy expedíció; annál is inkább érdemes lenne ez, mert "ott hírek szerint bőségesen lelhető arany s a bennszülöttek is ruhát viselnek"."
Pizarro, a lovas szörnyeteg
A Dél-Amerika nyugati partján fekvő, ekkor még alig száz éves Inka Birodalom mintegy egymillió négyzetkilométerre terjedt ki, kecsua népén a korlátlan hatalmú, isteni származásúnak tartott inka (fejedelem) uralkodott.
Sic transit gloria mundi. Perut Pizarro gyakorlatilag legázolta. Máig tisztázatlan az, hogy körülbelül 170 katona hogyan volt képes egy több tízezres inka hadsereget és az óriási országot leigázni egyetlen (!) áldozat nélkül. Mindazonáltal az elképzelések magukban is megállják a helyüket, de a legvalószínűbb, hogy a tényezők összessége bizonyult hatásosnak.
Az inka katonák azelőtt még soha sem láttak lovat. A spanyolok pedig lóháton közlekedtek. Az inkák szemében ló s lovas egyetlen elválaszthatatlan egységet alkotott, egy igazi szörnyeteget, kivel szemben a harc értelmetlen s eleve vesztett. A "pokolfajzat" óriási riadalmat keltett a katonák körében, kik egyébként sem vehették fel a versenyt az európai szervezett harcmodorral, illetve lőfegyverekkel sem rendelkeztek, sőt, még azt sem láttak soha. Továbbá a spanyolok szerencséjükre épp egy trónviszály közepébe csöppentek: az öt évvel korábban meghalt inka fiai véres polgárháborúba bonyolódtak, amelyből 1532 elején Atahualpa került ki győztesen, aki kivégeztette bátyját. A lakosság a belviszállyal volt elfoglalva, alig szenteltek figyelmet a spanyoloknak, akik szinte akadálytalanul jutottak el a birodalom szívébe. A szervezetlen és alulfegyverzett katonai alakulat és ezzel maga az Inka Birodalom is a végnapjait élte. Ezt akkor még nem sejtették.
A fáradalmait kipihenő inka november 16-án Cajamarca fürdővárosban, 4000 bottal felfegyverzett harcosa közt fogadta Pizarrót. A spanyolok felszólították az inkát: legyen kereszténnyé és ismerje el V. Károly uralmát. Amikor ezt visszautasította, Pizarro támadást vezényelt, több ezer indiánt lemészároltak, Atahualpát maga fogta el.
Az uralkodó váltságdíjként felajánlotta: két szobát ezüsttel, egyet pedig arannyal töltet meg addig a vonalig, amit egy felemelt karddal húznak a falra. Ő állta a szavát, a teméntelen mennyiségű kincset összehordták, Pizarro azonban nem: az inka fejedelmet testvére meggyilkolása, a spanyolok elleni összeesküvés, többnejűség és bálványimádás címén halálra ítélték s 1533. augusztus 29-én kivégezték. (Atahaualpa már a vérpadon, az utolsó pillanatban felvette a keresztséget, így előbb megfojtották és csak utána égették meg.) Az aranyat és az ezüstöt elosztották, még az egyszerű katonákra is mai áron számolva tízmillió forintnyi összeg jutott.
A spanyolok ezek után harc nélkül foglalták el és rabolták ki az inka fővárost, Cuzcót (később erről a városról még részletesen beszámolunk), majd a lakosság pacifikálása érdekében megkoronázták Manco Capac-ot, az uralkodócsalád egyik tagját.
Pizarro 1535-ben alapította Limát, a mai fővárost, később ezt tartotta élete legnagyobb tettének. Manco Capac hamarosan fellázadt, de vereséget szenvedett, ezzel az inka birodalom története véget ért. A külső veszély elmúltával a hódítók egymás ellen fordultak: a Cuzcót magának követelő Almagro fogságba vettette Pizarro testvéreit, ám hamarosan legyőzték és kivégezték. Almagro hívei összeesküvést szerveztek az egyre arrogánsabb Pizarro ellen, 1541. június 26-án limai palotájában megrohanták és legyilkolták. Utána Almagro fia lett a vezér, akit Castro királyi biztos fogatott el és fejeztetett le, az alkirályként helyébe lépő Gonzalo Pizarrót 1547-ben a világi hatalommal is bíró Gasca püspök végeztette ki.
Lima neve állítólag a Rimac szóból ered, mely Limát átszeli, hossza 160 km. Kecsua nyelven a "rimaq" szó azt jelenti, hogy "beszélő", ezért is hívják a folyót spanyolul a "El Río Hablador" - a Beszélő Folyónak. Később még visszatérünk Lima történetére.
Vasco Núńez de Balboa, az elpuskázott lehetőségek embere
A spanyol konkvisztádor (1475 k. - 1519. január 21.), a Panamai-szoros (Castilla del Oro) és a Csendes-óceán (Mar del Sur) felfedezője, aki Perut szerette volna meghódítani, de sikertelenül járt, mindazonáltal a történelem azért nem ment el mellette szótlanul. Pizzarro és Balboa a nagy hódítások korának sorstársai, kik egyben ismerték is egymást. Pizarro nem csak Perunak nem kegyelmezett.
A galíciai származású hidalgó, feltehetően Nuńo Arias de Balboa és egy badajozi dáma fia, 1501-ben érkezett Hispaniola szigetére Rodrigo de Bastidas és Juan de la Cosa társaságában. Ültetvényesként telepedett le, azonban hamarosan óriási adósságot halmozott fel. Balboa hitelezőitől szorongatva menekült el Hispaniola szigetéről: egy venezuelai telepre, San Sebastiánra utánpótlást szállító hajóra csempészték fel egy ládába rejtőzve, a legénység pedig nem akart szembeszállni a kifutás után előbukkanó páncélos vitézzel. Út közben találkoztak Fransisco Pizarro kapitánnyal, aki hírt adott a telep megszűnéséről, de Balboa rábeszélte, hogy forduljanak vissza újjáépíteni azt. Így jött létre Darién, a legrégebbi, máig létező, európaiak által alapított település az amerikai kontinensen. Hajójuk így is elsüllyedt, ám a legénység megmenekült. Balboa végleg átvette az irányítást: kalandokat, aranyat ígért a tengerészeknek, akik egy indián falu kirablása után végleg mellé álltak.
A telep élére Aragóniai Ferdinánd király által kinevezett Diego de Nicuesa sem tehetett semmit, hű társaival együtt rozzant ladikba rakták őket, és többé senki sem hallott róluk. Az indiánoktól értesült Balboa az aranyban gazdag Biru (Peru) országáról - az Inka Birodalomról - és a Déli-tengerről, azaz a Csendes-óceánról. Közben a Karib-tenger spanyol hatóságai eljárást indítottak ellene, amit úgy próbált kivédeni, hogy követeket menesztett Hispaniolára a hírekkel, azonban ezek nem tudták meglágyítani a kormányzó szívét.
Balboa egyetlen esélye Peru felfedezése maradt. Szeptember 1-jén indult el a 190 konkvisztádor, egy falka véreb és 300 teherhordó kíséretében. Szeptember 25-én pillantották meg a Csendes-óceánt, amit a Te Deum közös eléneklésével ünnepeltek meg. Szeptember 29-én érték el a partra, ahol keresztet emeltek, Balboa pedig ünnepélyesen a spanyolok birtokába vette a Déli-tengernek elnevezett víztömeget és minden vele határos területet (lásd Passuth idézet lentebb). A partokon maradtak néhány hétig, gyöngyöket és információkat gyűjtve az Inka Birodalomról. Először hallottak a lámákról is. Novemberben indultak haza, és spanyol emberveszteség nélkül tették meg az utat. Bizonyítékként Balboa rengeteg aranyat és igazgyöngyöt küldött az udvarnak, ami meg is bocsátott volna, ha a helyi igazságszolgáltatás meg nem előzi.
Balboa gyarmatára új kormányzót, Pedro Arias de Ávilát nevezte ki az Antillák püspöke, Fonseca. Az új kormányzó kénytelen volt békét kötni a nála jóval népszerűbb Balboával, amit azzal pecsételtek meg, hogy neki ígérte leányát. A frigy sosem jött létre, mivel a lány Spanyolországban élt, Balboa pedig újabb expedícióra indult a Csendes-óceánon, ám csak Panama déli partvidékét és a Gyöngy-szigeteket fedezte fel a rossz széljárás miatt. A sikereire féltékeny Ávila folyton gyűjtötte ellene a bizonyítékokat, és miután menesztették kormányzói tisztségéből, elrendelte Balboa letartóztatását. Pizarro, a régi barát vállalta el a konkvisztádor elfogását. 1519-ben végül árulás vádjával végezték ki három társával együtt a Castilla del Oro és a Mar del Sur felfedezőjét és meghódítóját.
Engedtessék meg nekem, hogy újra csak Passuth könyvét citáljam, ki ízes irodalmi módon ad leírást Balboa sors adta lehetőségéről, aki - mint azt az előzőekben láttuk - sajnos ezzel nem tudott élni.
"A sziklaperem alatt kis fennsík terült el, itt megpihent Balboa a hegymászás fáradalmai után. Majd kiküldte Pizarrót, két társával együtt, hogy keressen alkalmas hegyi ösvényt, melyet követve lejuthassanak a tengerpartra. A napot, amikor Balboa elérte az öblöt, melyet Szent Mihályról kereszteltek el, feljegyezte a történelem: 1513. szeptember 29-e volt.
Itt a spanyol kalandor eljátszotta élete egyetlen, hatalmas történeti színjátékát.
Tetőtől talpig páncélban a tűző trópusi napban lépkedett a partszegélyen, elérte az apályos partot, nem állt meg, derékig belegázolt a tengerbe. Egyik kezében meztelen kard, másikban Castilia (megjegyzés: Castilia (Kasztília), akkor a spanyol birodalom egyik fontos önálló országa) lobogója. Amikor már erősen körülnyaldosták a habok, szeme csodalátóan szaladt szét azon a vidéken, melyet még soha nem pillantott meg fehér ember szeme. Felriasztott madarak sikoltoztak, amikor harsány hangon megszólalt:
"Ezt a tengert, a benne levő szárazföldeket és szigeteket uram, a spanyol király nevében birtokomba veszem. Aki e jogot vitatja - legyen akár keresztény, akár hitetlen -, vívjon most meg velem!"
Szózatát - a spanyolul netán nem értő ismeretlen ellenfél kedvéért - a partról latinul is megismételte a jegyző. Majd a néma csend percei után a part peremén álló spanyolok kórusban elismételték, hogy senki nem vitatta el Castilia jogát, hogy magáénak mondhassa e hódítást. A muskéták sortüzet adtak, a jegyző pergamenre rótta a birtokbavétel aktusát. Magát a tengert Mar del Sur-nak, Déli-tengernek keresztelték el, s csak évtizedek múlva, szerencsés utazók jóvoltából kapta a mindmáig hordott Csendes-óceán nevet.
Balboa állítólag hússzor is megtette ezt a nyaktörő utat a hegyvidéken, a két óceán között. A nagy felfedezés lázában égett, s ő akarta vezetni, persze, azt az expedíciót, mely majd meghódítja az aranypartokat. De csak két kis parti hajót bírt felszerelni szegényes eszközeiből.
A Gyöngy-szigetekig ért el a csendes-óceáni vidéken, ezeket birtokba is vette. Ha talán a viharok nem akasztják meg útjában, tovább is jutott volna a parton, s így szerencsésebb sorstársát, Pizarrót jóval megelőzve fedezhette volna fel az inkák birodalmát, Perut. De az első spanyol, aki megpillantotta a Déli-tenger amerikai partját - áldozatul esett annak az örök testvérharcnak, mely szüntelen pusztította az Újvilágban is a spanyolokat. Egy riválisa elfogatta, s Balboát koholt vádakkal terhelve lefejezték 1517-ben az általa alapított Acla város piacán."
Hamarosan folytatjuk...
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
