|
 Van olyan ország, ahol egyáltalán nem ismerik a szinkronizálás fogalmát, míg nálunk a filmek legtöbbjét anyanyelvünkön élvezhetjük végig. Néhány közismertebb külföldi színésznek (Eddy Murphy, Robert de Niro, Al Pacino) ráadásul mindig ugyanaz a magyar megfelelője, s ha valaki másnak a hangján szólalna meg, azt már idegennek éreznénk. A film minősége illetve nézettsége is nagymértékben múlhat azon, hogy mennyire jól sikerült szinkron van alatta. A szinkron világáról viszont nem sokat tudunk. Ezért ültem le Solecki Jankával beszélgetni a munkájáról, és a tapasztalatairól.
- Manapság nyugodtan beszélhetünk filmdömpingről: a különböző mozik, televíziós csatornák elárasztják a nézőket a legkülönfélébb alkotásokkal. Ez milyen hatással van a szinkronra? Minőség és mennyiség milyen viszonyban áll ma egymással?
- Alapvetően szerintem a mennyiség növekedése a minőség romlásához vezetett, méghozzá az idő hiányából adódóan. Nekem nem sok jogom van, hogy ebben érdemileg állást foglaljak, mert nem veszek részt annyi ideje ebben a szakmában. Azért a szinkron története igen csak évtizedekre nyúlik vissza, de amennyit én látok, annyit el tudok mondani. Annak idején azért egy-egy filmre akár egy hét is rendelkezésre állt, és ahhoz képest most viszont egy filmet nemhogy egy nap alatt, hanem akár két filmet is szinkronizálhatunk huszonnégy óra alatt. Ez nyilvánvalóan ahhoz vezet, hogy kevésbé tudunk odafigyelni, mindenki hajt, mindenki rohan egyik helyről a másikra, rengeteg szinkronstúdió alakult, és ettől kevésbé tud bárki is odafigyelni a munkájára. Ha valaki megteheti, például egy olyan státuszban levő színész, akinek nem kenyérkeresete a szinkron, akkor ő nyilvánvalóan olyanokat fog elvállalni, ami eleve jobb minőségű film, és arra több idő, nagyobb odafigyelés jut. Tehát a filmek mennyiségi növekedésével csökkent a szinkronok minősége. DE! Ugyanúgy készülnek most is igényes szinkronok. Ha bárki megnézi valamelyik külföldi adón vetített filmet és hallgatja a helyi szinkront, akkor az összehasonlíthatatlan a miénkhez képest: finomságok, hangok tekintetében. Ennek nagy hagyománya van nálunk, és nyugodtan beszélhetünk profizmusról. Kezdve a gyártástól a hangmérnökön át, egy jó fordítón keresztül, a szinkronrendezőig. Tehát ha van idő, akkor jó minőségű filmeket készíthetünk.
- Sorozatokban is és nagyjátékfilmben is egyaránt szinkronizálsz. Melyiket kedveled inkább?
- Természetesen az első helyen a nagyjátékfilm szerepel, az az igazi kihívás. Addig amíg egy sorozatban a figurán belül azért lehet alakítani, kitalálni dolgokat, addig a nagyjátékfilmben egy lehetőséged van, akkor és ott. Moziba csak olyan szinkronizált filmek kerülnek, amelyek eleve eladhatóbbak, tehát jónak kell lennie - persze vannak kivételek. És jó filmet szinkronizálni mindig sokkal jobb érzés, mintha a huszonötödik, hatodrangú, „B” kategóriás filmet látod. De ettől függetlenül, hozzá tud nőni az ember szívéhez az a sorozat, az a figura, .az a színész, akit csinál. Sajnos olyan, amire szívesen emlékszem vissza, az nagyon kevés van. De ha azt vesszük, anyagilag kifizetőbb! Tehát tudod azt, hogy van egy sorozat, és megvett belőle a forgalmazó cég 50 részt, és téged választottak ki, akkor ez biztonságot ad, mert lesz munkád. Ha egy jó sorozaton dolgozunk, amit tényleg szeretünk, akkor amíg végigcsináljuk azt az évadot, addigra szívünkhöz nő, és nagyon sajnáljuk, ha vége van. De ettől függetlenül mégis csak a film, a film, a film…
- Tudnál olyan figurát mondani, ami igazán hozzá nőtt a szívedhez?
- Volt egy orosz sorozat, amit sajnos méltatlanul nagyon rossz idősávba tettek, de roppant helyes kis történet volt. Valahogy a csapat is jól összejött: egyáltalán nem mindegy milyen közegben dolgozol. Rendkívül inspiratív tud lenni, ha jó a hangulat, ha figyelünk egymásra, ha szereted azokat az embereket, akik körülvesznek, ha nincs az a hajtás, ez biztos, hogy érződik a munkán is. Meg például a True Calling, az Őrangyal. Én azt azért szerettem, mert az első igazi nagy sorozatom volt, címszereplő, jó idősávban adták, és elég felkapott is lett. Illetve szerintem az még egy igényesebb sorozatnak minősíthető. Néha kifejezetten izgultam, hogy mi fog történni, beleolvastam előre a szövegkönyvbe, mert nem bírtam kivárni, mire odaérünk. Ott is jó stábra emlékszem vissza.
Nagyjátékfilmből a Gyűrűk urát emelném ki, ahol tündéül kellett beszélni, és olyan helyekre rakni a hangom, ami nincs. A Csörögi Pista egy fantasztikus ember és egy nagyon felkészült rendező, és ő mondott olyan instrukciókat, amiket nem mindig értettem, de azt gondolom, hogy a várt eredményt kapta meg - nem vert meg, miután kijöttem a stúdióból. Azon nagyon sokat dolgoztam, vért izzadtam, mire megcsináltuk. Amikor a Harry Potterben (és a tűz serlege V. E.) Miranda Richardsont szinkronizáltam, az azért volt kihívás, mert ő egy sokkal idősebb és egy hihetetlenül jó színésznő, és én féltem attól, hogy nem tudom hangilag visszaadni ezt, tehát lejön a képről a hang. Ezzel is volt egy küzdelmem, hiába kicsi szerep, attól függetlenül ez azért megdolgoztatott. Ami még nagyon nehéz volt: az az Ideglelés - aki ismeri, az tudja milyen típusú film - ott kellett tulajdonképpen civilnek és amatőrnek lenni, és amikor ezt csináltam – elég régen – akkor még voltam annyira civil, hogy ne legyek profi, de nem voltam annyira profi hogy civil legyek.
- Említetted, hogy lejön a képről a hang. Ilyenkor van az a tipikus érzése az embernek, hogy ez a hang nem illik a figurához. Ki válogatja ezt meg, hogy ki legyen a magyar hang?
- Alapvetően a szinkronrendező. A nagy mozi filmeknél castingot kérnek, és 3-4 színészt felkérnek arra, hogy mondjon próbát és attól függően, hogy ki a megrendelő elküldik például Amerikába. Nem mindig lehet eldönteni, hogy mi alapján döntenek, tetszik vagy nem tetszik, esetleg új mintát kérnek. De általában a szinkronrendező dönt.
- Te meg szoktad nézni a filmeket, amikhez a hangod adod?
- Attól függ, ha tetszik a film, akkor már a film kedvéért is, de egyébként nekem ez nagyon jó tapasztalat, mert sokat tanulok a hibáimból. Elkezdem nézni, és amikor fals hangokat hallok, az egy dolog hogy fizikailag fáj, de tudom azt, hogy ezt a hibát nem szabad legközelebb elkövetni. Szeretem visszanézni, mert azt gondolom, hogy ez egy jó kontroll.
- Ha már itt tartunk, van-e ma Magyarországon olyan fórum, ahol díjazzák a szinkront?
- Egyetlen egy helyről tudok: az pedig a VOX magazin díjkiosztó ceremóniája, ahol több szinten díjazzák a filmeket, és van olyan kategória, hogy legjobb szinkronrendező, illetve férfi-női színész. Másról nem tudok.
- Elég ennyi?
- Én azt gondolom, hogy méltatlanul kezelik néha ezt a szakmát. Ez nem a színház kategória, de ez is egyfajta művészet, hiszen ezt is lehet művészi fokon csinálni - szegény Szakácsi Sándor, aki itt hagyott bennünket, ő például abszolút mesteri fokon művelte ezt a dolgot. Ez is egy olyan munka, amibe hogyha az ember jól végzi, akkor beleteszi a lelkét, az energiáit, a szeretetét, a gyűlöletét, bármilyét, saját magát. Ráadásul vannak olyan színészek, akiknek kevésbé vannak színházi elfoglaltságaik, tehát a színházi kitüntetések kevésbé érintik. Ezt a munkát is lehetne honorálni azzal, hogy elismerjék, ha egy film szinkronja jól sikerül. Arról nem is beszélve, hogy ez mennyire inspiráló lenne, ha volna ilyen kezdeményezés.
Ezúton is nagyon köszönöm Solecki Jankának az interjút!
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
u.i.: és Janka tényleg gyönyörű!
Visszatérve a hangokhoz.
A Star Treak Voyager utólsó részeinek a szinkronját (óócsóóón) a Nagy Romániában szinkronizálták . Botrány lett belőle. És ott nem halál miatt cserélték le a szinkronhangoka t, hanem az "óóócsóóóságér".
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.