|
 Dolgozatomban azt a problémakört próbálom megvizsgálni, hogy milyen gyökerekből táplálkozik az európai szerelem fogalom. Véleményem szerint a reneszánsz filozófiai gondolkodás volt az az olvasztótégely, mely egészen a mai napig érezteti hatását a sajátosan európai szerelemfelfogásban. Ez azért érdekes téma a számomra, mert ez a sajátosan kontinentális szerelemideál más kérdéseket vet fel, mint a keleti tradíciók, vagy akár az amerikai fogyasztói szemlélet által generalizált jelenségek a szerelemről alkotott felfogásokban. Nézzük tehát, honnan ered ami sajátosan meghatározza a mi mentalitásunkat ebben a témában.
"Ha te borostyánszín kanca vagy
én a vér útja vagyok
ha te az első hó vagy
én a hajnal üszkének szítója
te az éjszaka tornya vagy
én izzó szeg a homlokodon
ha te a hajnali dagály vagy
én az első madárfütty
ha te kosár narancs
én az obszidián kés
ha te a szikla oltárán a szentségtörő kéz
ha te a part szegélye
én a kizöldellő nád
ha te a felkelő szélén az eltemetett tűz
ha te a vizek szája vagy
én a moha szája vagyok
ha te a felhők ligete
én a balta, mely belecsapódik
ha te a meggyalázott városon az eső, amely megszenteli
ha te a sárga hegycsúcson a zuzmó rőt karja
ha te a kelő nap az égen
én a vér útja vagyok"
(Octavio Paz: Hullámzás)
1. Bevezető megfontolások
„Minden beavatás halál. Régi életem meghal és egy teljesen új élet nyílik meg előttem. Minél fölkészületlenebbül talál, annál válságosabb. Annál nagyobb szenvedést okoz. A régi, őshagyomány szerinti teljes, tehát a mindenségbe szóló beavatás arra szolgál(t), hogy az ember még életében megpróbálja azt, amit halálával (később) úgyis mindenképpen meg kell próbálnia. A beavatás erre szolgál. A beavatás erre és ezért jó.
A szerelem is beavatás. A világ eltűnik és helyébe egy új, egy teljességgel új világ lép: a szerelem világa. A szerelmes lény számára az addigi tapasztalt világ, a körülötte lévő nem szerelmes világ megszűnik és érvénytelenné válik. A teljes, tiszta és igaz szerelem mindenképp katartikus: gyökerekig, zsigerekig, velőig hatóan tisztító. A szerelmes életét teljességgel betölti a szerelem és hihetetlen, furcsa és lehetetlen, hogy mások szerelem nélkül is létezhetnek. Hiszen az lefokozott élet: nem élet. Semmi. Sőt: semmi se. Hiszen még a semmi is kifejezhető. Van. Hiány. De amikor a befogadó semmi, akkor még a hiány lehetősége is elvész. Nem fáj. Rosszabb. Végtelenszer rosszabb. Ez a kárhozat helye: a pokol. Ez, éppen ez korunk fogyasztói társadalma: az a felépítmény, amelyben élünk.
Lehet nemi aktusom a legszebb nővel, elmehetek a föld legszebb tájára, ha nincs bennem a tiszta és teljes és igaz szerelem, csupán formálisan vagyok vele és benne, csupán formálisan vagyok ott. Magamhoz vehetem az ostyát, formálisan együtt lehetek Jézussal, de ha magamban őt nem hordozom, ha a találkozásra minden energiámmal nem készülök, nem tisztulok hozzá, akkor az lényegében, tehát valójában létre sem jön. Ha nem veszítem el teljességgel önmagamat és nem nyitom ki és meg teljességgel magamat a végtelenül vonzó és repítő szerelemnek, akkor nem is lehetek vele és benne. Nem vagyok képes teljesen meghalni és így nem születhetek teljesen újjá.
Minden igaz szerelem és igaz beavatás alapja a tisztaság. Az áldozat éppen a tisztaságát, tehát igazságát, tehát teljességét adja a világnak. Ezzel törli el és törli folyamatosan a világ bűneit, tehát tisztátalanságát, hamisságát és az ebből következő minden részlegességét és töredezettségét. Megmutatja az esélyeket és szembesít vele.
A szerelemben mindenkinek (aki valóban szerelmes) megadatik az a kegyelem, hogy megélje a halál utáni életet: a túlvilágot. Ki-ki tisztaságától függően. A szerelem és a halál is eljön értünk. Készülhetünk azonban rá. Készülnünk kell rá: folyamatosan tisztulva. Akarni nem lehet. Aki azonban meg tudta élni a halált, nem tudhat már másban élni: csak állandó, folyamatos szerelemben: szeretetben tehát. Erre szolgál a beavatás.”[1]
Parcz Ferenc gondolataival indítom dolgozatomat, mely gondolatok kifejezik a témához való viszonyomat. A szerelem témájához mély alázattal érdemes csak közeledni. Nem megfelelő kifejezési, kifejtési mód az európai tudományos gondolkodásban elterjedt analitikus, részekre boncoló, szétszabdaló megközelítés. A szerelem az emberi létezés talán utolsó olyan területe, mely kibújik a tudós vizsgálódás nagyítólencséje alól. A szerelem maga az élet, ezért nem szabad megfosztani metafizikai mélységeitől és magasságaitól. Az analitikus gondolkodás egyik összetevő eleme a kétely, a szkepszis, mely összességében cinizmussal közelít az élet megnyilvánulásai felé és így banalizálja, szervetleníti azt. Olyan világban élünk, melyben tankönyvekből tanuljuk meg a valóságot, s miután befejeztük iskoláinkat, már lehet, hogy nem is találunk vissza a természethez és saját, belső emberi természetünkhöz, mert egy mesterségesen létrehozott felépítményt kell ezután életünkkel szolgálnunk. Vajon melyik az eredeti valóság, a kultúránk által kialakított sztereotípiák összessége, amit megtanulunk az iskolákban, vagy az e mögött rejlő lényeg, melyet egészen más úton tapasztalhatunk csak meg? Természetesen azt gondolom, hogy mindkettő az emberhez tartozik, az egyik a másikat feltételezi. Nem tagadhatjuk meg az emberi munka eredményeit. A baj csak akkor jelentkezik, amikor egy túlspecializálódott, agyondifferenciálódott civilizáció elfelejti saját gyökereit, és az emberi individuumok egy látszatvalóságban, embertelenül lebegnek, magányosan, egymástól elszigetelődve, illetve csak kulturális paneleken keresztül érintkezve. Igaz, hogy ilyenkor hamarosan elindul a bomlás az adott civilizáció keretein belül. Vagy azért, mert a növekedés következtében a környező kultúrák határaival érintkezve újra létrejön a kapcsolat elszakított gyökereinkkel, vagy azért, mert az adott rendszer önmagából termeli ki saját betegségének ellentoxinjait. Sokszor építette már az emberiség meg a Bábel tornyát, s ha az alapok nem kősziklára épültek és a téglákat összekötő habarcs nem jóságból, igazságból, szépségből és szeretetből készült, az építményt előbb-utóbb magával sodorta a káosz.
Milyen világban élünk? Ellentmondásos folyamatok játszódnak le európai történelmünk fejlődésében, a Római Birodalom romjain Főnixmadárként újjászülető kultúránk talán elért határaihoz? Az összeomlás fenyeget vagy tanulva hibáinkból készen állunk egy nagyobb egységbe integrálódni? A természettől való függetlenedésünk, a kényelemre alapuló technikai civilizációnk meddig tartható fenn? Felsőbbrendű gőgünk a spirituálisabb kultúrákkal szemben vajon jogos-e, miközben költőink, filozófusaink az évszázadok folyamán egy fokozatos szellemi hanyatlásról is hírt adnak számunkra?
Gondterhelt kérdések egy olyan világban, amit egyesek „posztmodernnek” neveznek. A tudományok lassan egymásba nőnek, a felépítmény falai repedezni kezdenek. A törésvonalakon át vajon beáramlik-e a fény? Kiárad-e a Gnózis, megszólal-e a Logosz, a beszélő, hangzó fény, valamely új prófétája szájában?
Azt hiszem, minden tudás terítéken van, a szintézist magunknak kell létrehoznunk saját benső világunkban és a külvilágban egyaránt. A szerelem lehetne eszköz és lehetne maga a cél. Eszköz lehetne az elidegenedés felszámolására, a szellem felemelkedésére, az emberek összekapcsolására, a világ egységének helyreállítására. Az újjászületéshez azonban valóban tisztává kell válnunk, le kell vetkőznünk előítéleteinket, elavulttá vált hatalmi struktúráinkat, tudati és érzelmi beidegződéseinket, és akkor a pillangó valóban felrepülhet a levedlett gubójából.
Holisztikusan, alázattal szeretném tehát megközelíteni a szerelem témáját, a történetiséget sem mellőzve. A lehetőségek szabta határok miatt töredékeket fogok felmutatni, a töredékek között próbálok meg olvasni, hogy felvillanjon a lényeg. Szeretném bizonyítani, hogy az ember számára mindig is adott volt a szerelem mint az átlényegülés, a nemesebbé válás eszköze. A filozófiai gondolkodás korszakai közül a reneszánszot szeretném mélyebben kifejteni, mivel ez a korszak a keresztény és antik filozófiák olvasztótégelyeként az európai szerelem-fogalom egyik legfontosabb gyökerének tekinthető. Azonban a reneszánsz sem értelmezhető önmagában, előzményeitől megfosztottan. Szándékomban áll rávilágítani arra, hogy a szerelem értelmezését jelentő problémakörök komplexitásuk miatt kozmológiai, etikai, esztétikai, társadalomfilozófiai stb. területeket is átölelnek a filozófiában. Ez különösen korszakváltások idején válik fontossá, mint amilyen a reneszánsz is volt, illetve korunk, melyben élünk.
Jegyzet:
[1] PARCZ FERENC, Címét lásd a végén, Új Mandátum, 1995.
Szent István Egyetem Jászberényi Főiskolai Kar Társadalomelméleti, Közművelődési és Felnőttképzési Intézet Közművelődési és Felnőttképzési Tanszék, 2000.
Témavezető: Antal György
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
