|
 Dolgozatomban azt a problémakört próbálom megvizsgálni, hogy milyen gyökerekből táplálkozik az európai szerelem fogalom. Véleményem szerint a reneszánsz filozófiai gondolkodás volt az az olvasztótégely, mely egészen a mai napig érezteti hatását a sajátosan európai szerelemfelfogásban. Ez azért érdekes téma a számomra, mert ez a sajátosan kontinentális szerelemideál más kérdéseket vet fel, mint a keleti tradíciók, vagy akár az amerikai fogyasztói szemlélet által generalizált jelenségek a szerelemről alkotott felfogásokban. Nézzük tehát, honnan ered ami sajátosan meghatározza a mi mentalitásunkat ebben a témában. A mai epizód a középkori szerelemfelfogást vizsgálja meg közelebbről.
Az antik gyökerektől elszakítva – szerelem a középkorban
„Midőn Bran királyfi meghallotta a tündérasszony gyönyörű énekét, se éjjele, se nappala nem lehetett, míg meg nem lelte a hang forrását. Kristályhajóba szállt, melyet vitorla nem hajtott, evező nem lökött, mert az asszony éneke húzta maga felé. Az Örök Ifjúság Földjén találta meg. Éltek boldogan, ettek, ittak, vadásztak, énekekkel mulattatták magukat, szerették egymást, míg a királyfit vissza nem hívta honvágya. Akkor hajóra szállt és kínkeservvel hazaevezett. De az idő elszállt, a tündérföldön töltött egy év alatt nálunk háromszáz suhant el. Nem léphetett partra, mert por és hamu lett volna, a parti fövenyhez hasonlatos. Visszafordult hát, de már nem hívta a hang, nem lelte még egyszer tündéri asszonyát. Bolyong Írország és a tündérsziget között, a nagy szürke óceánon, szívében az asszony énekének édes emlékével.” (Kelta regék és mondák)
Az ír legendakörben sok olyan elbeszélést találunk, amelyek a hős utazását mesélik el a holtak birodalmában. A hős Brant, Cuchulaint vagy Oisint valamilyen titokzatos szépség vonzza: varázscsónakba száll és valamilyen mesés földre érkezik. Az ott-tartózkodás végén elfárad, haza akar térni. Végeredményében meghalni. Ennek az ír ciklusnak több mozzanata pontos előképe a Trisztán-regény helyzeteinek. A Bailé és Aillinben egy elhagyott helyen adnak találkát egymásnak a szerelmesek, ahol a halál megelőzi őket, megakadályozza egyesülésüket, mert a druidák megjósolták, hogy életükben nem fognak találkozni, csak a haláluk után, s akkor már soha többé nem válnak el. Trisztán a szülei halála után nagybátyja, Marke király udvarában nevelkedett. A legrégebbi keltáknál gyakran előfordult, hogy a gyerekeket a férfi-ház valamelyik érdemes személyének felügyelete alatt nevelték. Druida nevelést kaptak és távol tartották őket a nőktől. A kelta ifjaknak a pubertás idején, vagyis amikor a férfiak elhagyták az otthonukat, valamilyen hőstettet kellett végrehajtaniuk, hogy elnyerjék a házasodás jogát.
Denis de Rougeamont a Trisztán-mítosz elemzése kapcsán azt mondja, hogy a szerelem és a halál kapcsolata az irodalomban, a legrégebbi legendáinkban és legszebb dalainkban ha nem is a legköltőibb, mindazonáltal a legnépszerűbb és a legegyetemesebben megindító.[2] A boldog szerelemnek nincs története. Csak a halálos szerelem regényes, vagyis az a szerelem, amelyet maga az élet fenyeget és kárhoztat. Szerinte a nyugati líra nem az érzéki gyönyört dicsőíti, nem is a szerelmespár nyugalmát. Nem annyira a beteljesült szerelmet, mint a szerelmi szenvedélyt. A szenvedély pedig egyenlő a szenvedéssel. Ez a lelkesedés, ez az eszményített érzékiség hatja át egész kultúránkat, neveltetésünket, életünk színtereit, végül pedig az elkeseredett menekülési vágy a gépesség unalmától, minden, ami bennünk és körülöttünk van, oly mértékben dicsőíti a szenvedélyt, hogy már oda jutottunk: az életnél is valóságosabb ígéretet látunk benne, varázserőt, olyasmit, ami túl van örömön és fájdalmon, egyfajta izzó mennyei boldogságot.
Rougeamont cinikus hozzáállásával végül is leleplezi az európai szerelmi szenvedély természetének alapvonásait, de a középkori szerelem mélyebb megértése érdekében érdemes megvizsgálni az udvari szerelem filozófiáját más oldalról is. C. S. Lewis felteszi a kérdést: „Mi közünk van nekünk ezekhez a középkori szerelmesekhez… folyton sírnak és mindig hajlíthatatlanul könyörtelen hölgyek előtt térdepelnek?”[3]
Az udvari szerelem a tizenegyedik század végén Languedocban jelenik meg, meglehetősen váratlanul. Ez az érzelem a szerelemnek egy igencsak különleges fajtája, melynek jellemvonásait Alázatként, Udvariasságként, Házasságtörésként és a Szerelem Vallásaként lehet előszámlálni. Olyan szerelmi szolgálat, mely pontosan utánozza azt a szolgálatot, amellyel a feudális hűbéres tartozik urának. Számunkra úgy tűnik, hogy a szerelmet nemes és megnemesítő szenvedélynek kell tartanunk, még illemkódexünk is, mely szerint mindig a nőké az elsőbbség, az udvari szerelem öröksége. A modern Japánban vagy Indiában ezt messze nem érzik természetesnek. A tizenegyedik század francia költői elindítottak egy olyan változást, mely erkölcsünk, képzeletünk vagy mindennapi életünk egyetlen sarokkövét sem hagyta érintetlenül, és ők emeltek áthághatatlan gátakat közénk és a klasszikus múlt vagy a távol-keleti jelen közé.
Az antik irodalomban a szerelem ritkán emelkedik a vidám érzékiség vagy az otthoni kényelem szintje fölé, kivéve, amikor tragikus őrületnek nevezik. Ilyen Médeia, Phaedra és Dido szerelme. A mérleg másik serpenyőjében a jó feleség nyújtotta elismert kényelmet találjuk: Odüsszeusz szereti így Pénelopét, és Arisztotelész is elismeri, hogy a házastársi viszony olykor ugyanarra a szintre emelkedhet, mint az erényes barátság nemes lelkű férfiak között. Talán a legjellegzetesebb és a középkorban legnagyobb hatású antik szerelmi költő Ovidius. Ovidius a csábítás művészetéről ironikusan tanító költeményt írt. A szerelem művészetének az elgondolása olyan közönséget feltételez, amely számára a szerelem egyike az élet apró gyarlóságainak, és a vicc éppen ennek a komolyan vételében rejlik. Ugyanazt a viselkedésmódot, amelyet Ovidius ironikusan javasol, az udvari hagyomány teljes komolysággal javasolja: a férfi megbízások után szaladgáljon, hogy tűzön-vízen átmenjen úrnője parancsára.
A kereszténység a könyörületességhez és az emberi test szentségéhez ragaszkodva hajlamos arra, hogy meglágyítsa vagy megszégyenítse az antik világ végletes durvaságait az élet minden terén. Nincs semmiféle bizonyíték, hogy a középkori szerelmi költészet kvázi-vallásos hangneme a Szent Szűz imádásából alakult volna ki. Nem igaz az sem, hogy a középkori egyház egyáltalán bátorította volna a nők iránti hódolatot. A Tacitus által a germán fajnak tulajdonított tulajdonság, a nők tisztelete a sagákban valóban magasabb, mint a klasszikus irodalomban, de ez annak a bátorságnak és okosságnak szól, ami miatt az északiak asszonyaikat elsősorban emberként tisztelik. A súlypont valahol máshol van – a vallás reményeiben és félelmeiben, vagy a feudális közösség tiszta és boldog hűségében. Ezek a férfiúi vonzalmak teljesen mentesek voltak azoktól a romlottságoktól, amely az ókorban a „barátságot” övezte – maguk is a szerelemhez illők voltak: hevességükben, más értékek mellőzésében, bizonytalanságukban olyan gyakorlatot nyújtottak a léleknek, amit későbbi korok a szerelemben találtak meg.
A tudósok a provanszál szerelmi költészet gyökereinek kutatásánál kelta, arab, bizánci hatásra gyanakodtak, de azt nem tisztázták, hogy ezek a hatások felelőssé tehetők-e az előbbi eredményekért. A keresztes hadak a provanszálokat anyámasszony katonájának tartották. Az udvari szerelem megjelenése előtt, a hűbéres és az ura közti viszony, teljes hevességében és melegségében már létezett, s öntőmintájába majd a romantikus szenvedély szinte biztosan beleönthető. A házasságoknak semmi közük nem volt a szerelemhez. A párválasztás állandóan változó érdekeken alapult. Ugyanaz a nő, aki hűbéresei számára úrnő és „legédesebb rettegés” volt, a férjének csak kicsivel ért többet, mint vagyonának egy darabja.
A középkori egyház „szexológiája” szerint maga a szenvedélyes szerelem gonosz és attól sem lesz kevésbé az, ha tárgya az ember saját felesége. Nagy Szent Gergely számára az aktus ártatlan, de a vágy erkölcsileg gonosz. Amikor elérkezünk a késő középkorhoz, ez a nézet módosul. Hugo de Saint-Victor egyetért abban Szent Gergellyel, hogy a testi vágyat gonosznak gondolja, de mindent megtesz azért, hogy harcba szálljon azzal a nézettel, amely az olyan házasságot, amelyre a szépség adott okot, nem tartja házasságnak: emlékeztet rá, hogy Jákob a szépségéért vette el Ráchelt. Petrus Lombardus nézetei sokkal következetesebbek. A gonoszt a vágyban találta meg, és azt állította, hogy a vágy nem erkölcsi gonoszság, hanem a bűnbeesés büntetése. Ekképpen az aktus, noha nem mentes a gonoszságtól, megszabadulhat a bűntől, de csak ha a házasság pozitív eredményei mentséget szolgáltatnak rá. Helyeslőleg idézi a pythagoreus forrásból származó mondatot: „egy férfi saját felesége iránti szenvedélyes szerelme is házasságtörés”. Albertus Magnus sokkal derűsebb nézeteket vall. Félresöpri azt az ötletet, hogy a gyönyör gonosz, vagy hogy a bűnbeesés eredménye. Ellenkezőleg, a gyönyör nagyobb lett volna, ha a Paradicsomban maradtunk volna. Aquinói Szent Tamás bebizonyítja, hogy a nemi élet a bűnbeesés nélkül is létezett volna, hiszen mi egyéb célból adott volna Isten egy nőt Ádámnak „segítségül”. Szerinte még a vadállatok egyesülése is magában foglal bizonyos kedvességet.
A középkori teória a szenvedélytől megtagadja azt az elnézést, amit a vágynak vonakodva megad. Az elmélet tomista változata felmenti a testi vágyat és a testi gyönyört, úgy találja, hogy a gonosz az intellektuális tevékenység felfüggesztésében rejlik. Ez éppen az ellentéte annak a nézetnek, amely magától értetődő oly sok romantikus szerelmi költeményben, s amely szerint éppen a szenvedély az, ami megtisztít. Ez a szakítás az udvar és az egyház között a középkori érzelemvilág legfeltűnőbb jellemvonása.
A szerelem európai arcának vizsgálata során eljutottunk tehát a homályba vesző mitikus középkor, a kelta regény gondolati tartalmától egy olyan differenciálódó kultúráig, mely belső fejlődése során túlnőtte saját keresztény eszmerendszerét, társadalmi szinten elkülönült egymástól az anyaszentegyház és az udvar, mely majd az atyáskodó állam irányába fog tovább fejlődni. Az önmagában zárt egészként is értelmezett középkor, már csak a szerelemre vonatkozó reflexiók tekintetében sem volt egységes, és a XIV. század felé haladva egyre táguló horizont egyre távolibb gondolati íveket volt kénytelen összekapcsolni. Ez vezetett el ahhoz a nagy szintézishez, amit reneszánsznak nevezünk.
Jegyzetek
[2] ROUGEMONT, Denis de, A szerelem és a nyugati világ, Helikon Kiadó, 1998, 9–36.
[3] LEWIS, C. S., A szerelem allegóriája = Pompeji, 1993, 3–4. sz., 114–155.
Kapcsolódó írás:
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban - I. rész
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
