|
 Dolgozatomban azt a problémakört próbálom megvizsgálni, hogy milyen gyökerekből táplálkozik az európai szerelem fogalom. Véleményem szerint a reneszánsz filozófiai gondolkodás volt az az olvasztótégely, mely egészen a mai napig érezteti hatását a sajátosan európai szerelemfelfogásban. Ez azért érdekes téma a számomra, mert ez a sajátosan kontinentális szerelemideál más kérdéseket vet fel, mint a keleti tradíciók, vagy akár az amerikai fogyasztói szemlélet által generalizált jelenségek a szerelemről alkotott felfogásokban. Nézzük tehát, honnan ered ami sajátosan meghatározza a mi mentalitásunkat ebben a témában. A mai epizód a reneszánsz filozófusok szerelemről vallott nézeteit vizsgálja meg közelebbről.
Reneszánsz filozófusok a szerelemről
„A csillag a remény és a szerelem szimbóluma, ezt jelképezik a nyolc ágú csillagok. Egy női alak látható a képen, akinek hosszú hajából víz fakad és zene. A víz és a csillagok összekapcsolása az égi teremtőerőt, az égi termékenységet jelenti. A női alak mitológiai megfelelője Vénusz, aki a Kronosz által kiherélt Uranosz tengerbe hulló véréből fogant… Vénusz szimbolizálja a harmóniát, az egyensúlyt, az elégedettséget és az esztétikai tökéletességet. Ebben az élethelyzetben az ember kilép a hétköznapok racionális valóságából és a csillagok jelképezte felhőtlenség és öntudatlan boldogság keríti hatalmába… A kártya belső békét és harmóniát jelent, ami független a külső körülményektől, egzisztenciális helyzettől. A nagyfokú nyitottság és vágyakozás számtalan lehetőség forrása, de az álmodozás eluralkodhat az emberen és a valóságtól való túlzott elrugaszkodást eredményezheti… A Tarot kártya XVII. lapja: A csillag.
„…Amikor az ember meglát valami földi szépet, visszaemlékezik a valódi szépre, szárnya nő és tollát borzolva felrepülni vágyik, de tehetetlenségében csak néz a magasba, mint a madár, s nem törődik a lentiekkel: kész a vád, hogy eszelős lelkesültség fogta el. Éppen ez az istentől való megszállottság a legnemesebb valamennyi közül – hiszen a legnemesebb forrásból ered – annak számára is, akit magával ragad, és annak is, aki részesülhet belőle. Természeténél fogva minden emberi lélek szemlélte ugyan a létezőket, visszaemlékeznie azonban amazokra nem mindegyiküknek könnyű… ezek aztán, ha az ott szemlélteknek valami hasonmását pillantják meg, hát megrendülnek és egészen magukon kívül lesznek, de nem tudják, mi történik velük, mert képtelenek felismerni ezeket a dolgokat. Az igazságosság, a mértékletesség és a többi lelki értékek fényességéből semmi sincs meg itteni hasonmásaikon… Aki ellenben az imént avattatott be és sokat szemlélt az ottaniakból, amikor itt pillant meg istenhez hasonlatos arcot vagy testalkatot, amely a szépséget híven tükrözi, először megborzong és a szívébe lopózik valami a hajdani megrendülésből, majd rátekintve istenként tiszteli, s ha nem félne attól, hogy őrültnek tekintik, áldozna is kedvesének, mint valami istenszobornak. S amint rátekint, a borzongás hirtelen szokatlan verejtékezésbe és hevülésbe megy át, mert szemén át befogadva a szépség áramlását felhevül. Most aztán forrong és hullámzik az egész lélek. Amilyen viszketést és bizsergést éreznek foghúsuk táján azok, akiknek épp jön a foguk, olyan állapotot él át a lélek is, amelyiknek nőni kezd a szárnya… Amikor aztán megpillantja a fiú szépségét és befogadja az onnan felé áramló parányokat – amelynek neve szerelmi báj –, átnedvesedik és felmelegszik, így fájdalma enyhül és örömben úszik.… Magánkívül van gyötrelmében, de a szépre emlékezve örvendezik is. S akiben e két érzés összevegyül, nyugtalanul gyötrődik állapota különössége miatt és tanácstalanul tombol. Őrjöngésében se éjjel aludni, sem nappal nyugton maradni nem tud, hanem vágyódva fut oda, ahol éppen látni reméli a szépség birtokosát… Társadalmi szokásokkal és illendőségekkel, amelyekre azelőtt kényes volt, mit sem törődve kész szolgálni szerelmének és hozzá oly közel szeretne hálni, amennyire csak ez engedélyezett a számára, hiszen amellett, hogy tiszteli a szépségest, benne találta meg egyetlen orvosát gyötrelmeinek. Ezt az állapotot, szépséges ifjú, amelyről beszédem szólt, az emberek Erósznak nevezik… isteneink számára Pterósz: szárnyon suhogó sors…”[4]
Platón Phaidroszából idézett sorokkal érdemes kezdenünk a reneszánsz szerelemfilozófiák tárgyalását, mivel a középkorban búvópatakként továbbélő platóni hagyományt – az Akadémiát az egyház bezáratta – a reneszánsz fedezte fel újra. Marsilio Ficino és társai számára, akik Cosimo de’Medici udvarában a firenzei Akadémiát megalapították, a platóni filozófia nem pusztán bölcseleti elmélet, hanem életforma volt: napjaikat elmélkedéssel, közös olvasással és filozófiai beszélgetéssel töltötték. Filozófiájuk alapproblémája az ember magasabb fokú megismerése, mind külső, mind pedig belső vonatkozásban. A szerelem hogyan viszonyul az ember egyéniségéhez? A szerelem értelmezésében két végpont ebben a korban Marsilio Ficinóé, aki a platonizmus ősi hagyományát követi, illetve Pietro Aretinóé, aki szakít a hagyományokkal és a korabeli európai valóságot figyeli.
Marsilio Ficino
Marsilio Ficino a firenzei, pisai, bolognai egyetemeken tanult orvosnak, majd pappá szentelték. Görögül, latinul beszélt. Az 1439-es Firenzei Zsinaton a pápaság a görög és latin egyház egyesítésére tett kísérletet, és érdeklődni kezdett Kelet iránt. Az 1500-as években elterjed a görög kultúra, a firenzei egyetemen görögöt oktatnak. Cosimo Medici Ficinónak adományoz egy villát, hogy ott fordíthassa Platón műveit latinra. 1462-ben megalapítják Firenzében a Platóni Akadémiát. Ficino nemcsak fordít, hanem kommentál is. A Lakoma fordítását elküldi és ajánlja Janus Pannoniusnak is. Önálló műveit 12 kötetbe rendezi. Fő műve a Theologica Platonica, avagy a lelkek halhatatlansága, melyben a platóni hagyományt a keresztény vallással egyezteti. Platónon kívül még nagy hatást gyakorol rá Plótinosz, Dionüszosz Areopagitész, Porhpyriosz, az orphikus hagyomány, valamint Hésziodosz, Parmenidész, Empedoklész, Hermész Triszmegisztosz. Egyetlen műve sem jelent meg teljes egészében magyarul, pedig az Itáliában tanult Báthory Miklós, Garázda Péter és Váradi Péter Mátyás udvarába hívta Ficinót, hogy Budán is jöjjön létre egy, a firenzei platóni akadémiához hasonló kör. Mi lehet a Ficino és a másik nagy reneszánsz filozófus, Pico della Mirandola körüli csend oka? Lehet érdektelenség, miután a magyar filozófiai gondolkodás elsősorban a német, a francia és angol filozófiával és főként a reneszánsz utáni irányzatokkal foglalkozik. Lehet előítélet, mivel a két szerző asztrológiával, hermetizmussal és kabbalisztikával is foglalkozott. A múlt század szellemtelen, pozitivista beállítottsága szempontjából az alkímia, hermetizmus áltudománynak, hókuszpókusznak tűnik, pedig e jelbeszédben fogalmazó, szellemi beavatásra irányuló hagyomány voltaképpen az antik beavatási misztériumok valós értelmét őrizte meg. Az arany előállítása nem holmi alantas haszonszerzés céljából történő nevetséges kísérletezgetés, hanem egy megvalósítandó szellemi állapot elérését jelenti. E kis kitérő után visszatérve Ficino filozófiájához, elmondható, hogy létezett számára egy filozófiai hagyomány, amely az ókori költőktől Pitagoraszon és Platónon át folytatódik egészen Dionüszosz Aeropagitészig. Ez nem más, mint az isteni Logos kibontakozó megmutatkozása. A filozófus feladata pedig abban áll, hogy napfényre hozza azt a vallási igazságot, amely a különféle mitologémák és filozófiák mögött rejlik. Ezen az alapon igyekszik bizonyítani Ficino a kereszténység és a platonizmus közti megegyezést, ezért az egyház meg is vádolta „bűbájossággal”. Ficino Commentarium c. művében a teremtés menetében kulcsfontosságú szerepet tölt be két fogalom: a szépség, ami voltaképpen Isten fénye és a szerelem, ami közvetít az isteni, angyali, szellemi, lelki lépcsők között, a föntebbieket gondolkodásra készteti, az egyenlőket összehangolja, az alant levőket figyelmezteti, hogy forduljanak a hatalmasabbak és nemesebbek felé.[5]
Ficino filozófiája hatással volt Botticelli festészetére is.[6] A bizánci és orosz ikonfestők vallásbölcseletük hatására a szellemi és földi világ kettéosztottságát hangsúlyozzák az idea-tan alapján. A firenzei neoplatonisták a szerelmet tartják közvetítőnek az isteni és emberi világ között. Botticelli Tavasza jóllehet nem a Szent Könyvekből meríti tárgyát, mégis legalább olyan intenzitással jeleníti meg a szellem birodalmát s egyúttal az élő életet, hogy nem marad alatta pl. Rubljov „Szentháromság”-ikonja szellemiségének. A Botticelli képén megjelenő istenek nem a tragédia istenei, a hangsúly nem a hős és az istenek között feszülő, áthághatatlannak tűnő szakadékon van. A kétféle Vénusz közül az egyik az égi Uránusztól született, anya nélkül, azaz mentes az anyaggal való bárminemű érintkezéstől, a másik, a közönséges Vénusz Jupitertől, aki a földi dolgokat létrehozó erőt teremti. Botticelli Tavaszán szereplő két nőalak könnyedén értelmezhető az égi és földi Vénuszként. Mindkét erő a szépség létrehozására törekszik: az égi Vénusz intelligenciája által a magasabb dolgok szépségét önmagában igyekszik kimunkálni, a földi vagy közönséges Vénusz az égi magvak termékenyítő erejétől megfoganva a nála lévő isteni eredetű szépséget a világ anyagában igyekszik megszülni. A három Grácia: a Tündöklés, a léleknek az igazság és az erény tisztaságából áradó szépsége, a Virulás, az alak és a színek kedvessége, és a Derű, az a gyönyör, amely a zene hallgatásakor tölt el minket. Végül a szerelem Mercuriusszal rokon tulajdonságát említhetjük: Mercurius egyik legfontosabb aspektusa az isteni és az emberi világ közötti közvetítői tiszte. A megformálatlanság és a forma közötti állapot. Hermész, a lélekvezető nem csak a holtak lelkeit vezeti Hádész felé, hanem az intellektuális feladatokra vállalkozót is megsegíti az értelmezésben és a felfogásban: a hermetikai-hermészi-mercuriusi hagyomány a végső, legmagasabb értés tudománya. Botticelli Tavaszának valódi témája az emberi lélek lehetséges megvalósulási útjának allegóriája, ahol is a kép balról jobbra mutat: a születéstől a halál vagy az újjászületés felé.
Felhasznált források jegyzéke
[4] PLATÓN, A lakoma, Phaidrosz, Ikon Kiadó, 1994, 97–100.
[5] FICINO, Marcilio, Commentarium (I. és II. beszéd) = Pompeji, 1993, 1–2. sz., 220–245.
[6] IMREGH Mónika, Botticelli és Ficino = Pompeji, 1996, 1. sz., 106–114.
Kapcsolódó cikkek:
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban II. rész
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban - I. rész
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
