Az olvasó várakozással telve klikkel a címre, ha a bevezető felkeltette érdeklődését, mert tájékozódni akar, hogy olyasmiről értesüljön, amiről egyáltalán nem vagy csak keveset tud. Vagy egészen más szándék lapul a háttérben. Érezni akarja a bőrén a bizsergést, keresi magát a fekete betűk alkotta színes világban: „milyen jó, hogy ez nem velem történt meg…” Az olvasó vár, elvár, követel valami újdonságot, kis hidegrázást, kis villanást – gondolkodni és élni akar a monitor előtt, de csitt! …Miről is írok én?

Az olvasónak az a dolga, hogy olvasson, miért legyen ő egy írás tárgya? Kis szövegem témája, nem lehet az olvasó, hiszen elméletileg én neki akarok mondani valamit, én vagyok az adó, ő pedig dekódolja az üzenetet, és befogadja azt; hát miért legyen a kommunikációs modell másik végén álló vagy ülő ember maga az üzenet? Nem is lehet, hisz nem is tudok róla semmit. Nem tudom mikor kel, mit reggelizik, ha eszik egyáltalán olyan korán, s azt sem tudom, hogy vajon metrón, vagy autóval – ne adj Isten gyalog! – megy a munkahelyére, sőt, azt sem tudom dolgozik-e egyáltalán. S van-e családja, kedvese, ellensége? S mit akar egyáltalán olvasni?

Írás közben nem is gondolok arra, hogy egyáltalán létezik és lélegzik valahol a szobám ajtaján túl az olvasó. Az olvasót csak sejtem, hogy van, mert valaki mégis odaklikkel a cikkre, miután szörfözés után megtalálta a címet, jobb esetben valaki ajánlotta neki, mert jó, és érdemes megnézni. Vagy csak átfutni? A gyakorlott olvasó nagyon kényelmes és elbizakodott: végig se olvassa a betűsort, nem is gondolkodik rajta, csak végigsiklik szeme a sorokon, és már megy is tovább. Hát igen, nehéz az olvasót megfogni. A szöveg, mint egy könnyed numera nem hagy sok esetben mély nyomot a kis lelkében, lehet, hogy már egy óra múlva nem is emlékszik a mondatok hömpölygésére. Ahogy kint az utcán sétálva hömpölyögnek felém az arcok, összemosódnak, és nem érdekel, hogy pont ellenkező vagy megegyező irányban haladnak velem, de érzem, hogy nem vagyok egyedül. Határozott, ugyanakkor rémesen bizonytalan jelenlét az olvasóé.

S ha egyszer kilépne a fekete betűim mögül, s bekopogna az ajtómon, talán el se hinném, hogy ő az olvasó. Mert az olvasó anyagtalan, nemtelen és körvonalazhatatlan, valahol a szöveg hátterében homálylik. Ha testet öltene, ha megérinthető vagy megfogható lenne, akkor már nem csupán egy olvasó lenne, s ez a kis játék a mondatokkal is érvényét vesztené.