|
 Dolgozatomban azt a problémakört próbálom megvizsgálni, hogy milyen gyökerekből táplálkozik az európai szerelem fogalom. Véleményem szerint a reneszánsz filozófiai gondolkodás volt az az olvasztótégely, mely egészen a mai napig érezteti hatását a sajátosan európai szerelemfelfogásban. Ez azért érdekes téma a számomra, mert ez a sajátosan kontinentális szerelemideál más kérdéseket vet fel, mint a keleti tradíciók, vagy akár az amerikai fogyasztói szemlélet által generalizált jelenségek a szerelemről alkotott felfogásokban. Nézzük tehát, honnan ered ami sajátosan meghatározza a mi mentalitásunkat ebben a témában. A mai epizódban Giordano Bruno nézetei mellett megvizsgáljuk az erósz, agapé és Minne fogalmát filozófiai-antropológiai megközelítésben.
Giordano Bruno
Giordano Bruno [12] még hitet tesz a saját kora elmúlása után gyorsan bomló egység mellett, mely szimbolikusan szól a tudomány, a művészet és a hit összetartozásáról, s mely Bruno halála után darabokra hullik. Szerinte a szerelem jobbá és bölcsebbé teszi az embert, mivel a szeretett lény szépnek, tökéletesnek, minden erénnyel megáldottnak tűnik a szerelmes szemében, aki föl akar nőni szerelmeséhez, hogy méltó legyen hozzá. Ezért a szerelem hihetetlen erővel képes jobb emberré változtatni a szerelmest, ha képes legyőzni pár akadályt a hétköznapokban: a megnyilatkozástól való félelmét a másik előtt, az adni nem tudást, passzivitást, a figyelem és tapintatosság hiányát, a bizalom hiányát: a féltékenységet, a változásra való képtelenséget. Bruno szerint abba leszünk szerelmesek, amivé kedvesünk válhatna és nem abba, ami.
„Az életet olyannak kell látnunk, amilyen lehetne.”
(La Mancha lovagja)
A reneszánsz szerelemfilozófiák véleményem szerint a legösszetettebben, a szivárvány minden színében megvilágítják a témát, összhangba tudnak hozni látszólag ellentétes minőségeket, az ekleticizmus hibája nélkül, a transzcendens és immanens tartalmak egyensúlyban vannak e kor gondolkodóinak műveiben. A spiritualitásától nem megfosztott valóság tündöklik e gondolatokban, melyek gyakorlati útmutatóul is szolgálhatnának. Összetettsége miatt fontos megvizsgálni, hogy a reneszánsz szerelem-fogalom milyen gyökerekből táplálkozott, csak az erósz, agapé és Minne fogalomtörténetét kibontva juthatunk el a téma lényegéhez.
Az erósz, agapé és Minne fogalma filozófiai-antropológiai megközelítésben
„Talán az az ember részesül a kegyelemben, aki megtudja, mi is a szépség. A szépség labirintus. Akinek van ereje, az eljut a labirintus közepéig. Ott Isten várja, felfalja, majd kiokádja őt. Ezután kijön a labirintusból, megáll a bejáratánál, és minden arra járót békeszeretően befelé invitál.” Simone Weil
„…helyesebb lenne a szerelmet az akadémikus taglalástól és vizsgálattól megkímélni… A szellemi tevékenység, a filozófia is, az affektusmentesség erényével hivalkodik, számára a szerelem az irracionalitás számkivetettje”[13] – kezdi Gernot Böhme tanulmányát a szerelemről. Amikor azt mondják, hogy az emberi életbe beletartozik a szerelem, akkor ezzel a személyes élet teljességének lehetőségére célzunk. A szerelem szerinte olyan életteljességet jelent, amelyet nem az ember szociális integrációja determinál, sőt mint magánügy és mint felforgató entitás tételeződik a totálisan eltársadalmiasított emberrel szemben. A szerelem szerencse dolga, az ember arra van utalva, hogy ráleljen az igazira, szerelembe kell esnie. Ezért bizonyos értelemben a szerelem ellenkezik a modern élettel, amennyiben megtörténik velünk, nem kalkulálható, valami teljességgel privát, nem függ az akarattól, azaz irracionális és zavart keltő, úgyszólván engedélyezett káosz. Nem annyira a valóságos, mint inkább az imaginárius életünk alkotórésze. Döntő szerepet játszik a slágerekben, dalokban, filmekben, regényekben, lírában, ahol a modern ember affektív szükségletei még kielégülést találnak. Ezzel szemben a reális élet, a társadalom, a gazdasági élet és a politika világa, sőt még az emberek közötti személyes viszonyok is, a családdal bezárólag, az affektusmentességre vannak berendezkedve. Csókolózhatnak-e a tanulók az iskolában? Összeülhetnek-e a párocskák az osztályban? Mi lenne, ha a szerelem a betegséghez hasonló szociális megítélés alá esne? Ha nem kellene bemenni a munkahelyére annak, akit ledöntött a lábáról?
A szerelem valamennyi kulturális alakzata, a platonikus erósztól kezdve, a Minne-n át a romantikáig és a XIX. század maîtresse-intézményéig a házasságon kívüli kapcsolatokba helyezte a szerelmet. A házasságnak mint szociális vagy politikai aktusnak sokkal inkább a racionális mérlegelésen kellett alapulnia, nem az érzelmek ingatag talaján. A szerelem a mai világban egyfajta reziduum, egy eredetileg átfogó egész törmelékdarabja. Amit ma filozófiailag elmondhatunk a szerelemről, az nagyrészt kultúrtörténet, kultúrtörténeti áttekintés révén lehet megvilágítani, hogy milyen sémák nyomait viseli mai szerelemértelmezésünk. Legjelentősebb formái a görög erósz és a keresztény agapé neve alatt ismertek.
Az erósz két ember szerelmi kapcsolatának típusaként a görög fiúszerelemben öltött formát. Az erotika eredetileg homoszexuális, pederasztikus viszony volt, ez vált azután irányadóvá a későbbiekben a férfi és nő közötti szerelem alakulásában. Az erotika alapstruktúráját aszimmetrikus volta határozta meg, a férfiszerető és fiúkedves szerelme kimondottan egyenlőtlen játék volt. A férfiszerető vágyakozik a fiúkedvesre, körüludvarolja, a fiúkedves azonban a kezdetben közömbös, számára talán még terhes is, hogy szeretik. A férfiszeretőt folyton az a veszély fenyegeti, hogy szolgai helyzetbe kerül a fiúkedvesétől. Ez a struktúra jellegzetessé vált a heteroszexuális viszonyokban, a közelmúltra azt lehet mondani, hogy a nő a fiúkedves szerepét töltötte be, ő csupán enged, viszontszerelme figyelmesség csupán vagy kedves elfogadás. A nőt a szerepre való alkalmasság érdekében meg kell tartani tapasztalatlanságában. Mivel a szerelem vágyakozás a szépségre, annak birtoklására, a beteljesülésben önmagát (mint vágyat) semmisíti meg. A megadás megöli a férfi szerelmét, a házasság és az erotika összeférhetetlen. Következményként ez a szerelmi kalandok láncolatához vezet, míg a másik oldalon az ellenállás, az időhúzás és elidegenítés stratégiáit teremti meg.
Az újkor kialakította az erósz olyan verzióját, amelyben sokkal nagyobb jelentőséget kap a szerelmes szubjektív szerepe. Ez a teória Kant után, vagyis a világ szubjektív konstitúcióját és a francia forradalmat, az európai kultúra demokratizálódását követően jött létre. Stendhal fejtette ki A szerelemről c. könyvében. A szerelem e formája a magasabb rendek köreiben dívott, nem eshetett meg bárkivel. A rendi társadalom bomlásával párhuzamosan egyre inkább minden ember igényt tarthatott rá. Stendhal kristályosodási elméletnek nevezte: nem a szépség kelti a szerelmet, hanem a szerelmes pillantása szépíti meg a másikat. Stendhal egy salzburgi bányaműben látta, hogy egy közönséges száraz ág a telített oldatban miként neveli a legszebb kristályokat és miként borul virágpompába.
Pedagógiai erószról is beszélhetünk Platón szerint a szerelem a szépségben való nemzés vágya. Szókratész nevelő és tanító tevékenységét ilyen nemzésnek értelmezte azon ifjak lelkében, akikkel dolga volt. Ebben az értelemben az erósz jelentős tettek létrehozója is lehet, művészetre, filozófiára ösztönözhet.
A keresztény agapé fogalma a görög agapan kifejezésből ered, jelentése: örömmel fogadni valamit. Az Újszövetségben azonban a szerelemtől mint erósztól megkülönböztetett fogalommá válik, az egyházatyáktól kezdve pedig gyakori szokássá vált az erósz teljes, gőgös elutasítása. A keresztény szerelem létalapja természetesen Istenben van, az isteni szeretet kiáramlása, vagy az arra adott válasz, vagy még annak imitálása is. Míg az erósz vágyakozás, bírni akarás, az agapé éppen ellenkezőleg: odaadás. A keresztény szeretet semmit sem akar a maga számára, ezért a másikra nem meghatározott tulajdonságok miatt, hanem önmagáért irányul. Így valamiképpen megalapozott gazdagságot tételez a szerelmes oldalán, a lélek erejét. A keresztény szeretet a szeretőből árad ki és a szeretett felé áramlik, azt akarja, hogy a másiknak jó legyen. Az agapé-típusú szerelem sem kevésbé ambivalens, mint az erósz típusú, az odaadásként értelmezett szeretet is aszimmetrikus viszony, melyben a szeretet tárgyának gyakran alacsonyabbrendűséget tételező szerep jut. Ezért a felé áramló szeretetet nemritkán leereszkedésnek éli meg és visszautasítja. A keresztényi szeretet éppen abban problematikus, hogy megőrizheti-e emberi méltóságát és rangját az, aki a szeretetet elfogadja és hogy nem kerül-e veszélybe az is, aki azt adja. Az agapénak, az emberi szerelmi képesség történetileg keletkezett formájának antropológiai jelentősége sokakban megütközést keltő tény, hogy a szeretet parancs. Ez paradoxnak tűnik, ha a szeretet alatt érzést értünk. Azt még sem lehet parancsba adni, hogy valamit érezzen az ember, az ilyesmi vagy megesik az emberrel, vagy nem. Így eljutunk a helyes megállapításig: a szeretet nem is érzést, hanem tettet jelent. A keresztényi szeretettel összefüggő érzés, a szimpátia, a részvét érzése, a másik emberrel való szolidaritás. A keresztényi szeretet parancsa az érzés és cselekvés differenciájának áttörését kívánja meg, vagyis azt, hogy aktívan éljük meg a másikkal való közös megérintettséget.
A szerelem harmadik típusa a virágzó középkor francia és német udvari köreiben jött létre, ez a Minne. A Minne a fiatal lovag szerelmes tisztelete hölgye iránt, aki általában férjes asszony, rendszerint a lovag hűbérurának felesége. A Minne az erósz és agapé egyfajta összekapcsolása, olyan szimmetrikus szerelmi viszony, amelyben a szerelmes a szépséget óhajtja, ám – a vágy beteljesíthetetlensége miatt – teljes egészében átadja önmagát is. A Minnében a nemek távolságot tartanak egymástól, minden tisztelet, megannyi dal esetén is csak a pillantás tekinthető a szerelmesek közötti döntő jelentőségű viszonynak, a pillantás a viszony kezdete és jóformán egyetlen lehetséges beteljesülése is. Ami új a szerelem ezen alakzatában, az a „szív és szem misztikája”.
Itt egyfajta szimmetria lehetőségével számolhatunk, a helyzet szociális aszimmetriája ellenére. A két ember között olyan szerelmi viszony jön létre, ami nem a szeretett lény valamely kiemelkedő tulajdonságán alapszik, mint az erószban és teremtményi mivoltán, mint az agapéban, hanem a szeretett lényre magára, a másikra mint személyre épül. A harmadik fontos dolog, hogy a „szív” vagy „lelkület” jelenik meg a szerelem testi valóságának helyeként. A Minne a perszonális erők, mint a vitézség, a nemeslelkűség, az önuralom, az öntudat felfokozódását eredményezi. Megismerési folyamat is lejátszódik benne, a Minne-költészetben gyakran esik szó a szemek vagy a szív tükréről. Itt tulajdonképpen nem a másik, a szeretett lény ismerszik meg, hanem az ember önmagát ismeri meg a másik szemének tükrében.
Az udvari szerelem olyan fontos új értékeket hozott létre, mint a szerelem kölcsönös elismerését és az önértelmezés médiumát. Mindenképpen új az önmegismerés korábbi, pl. szókratészi formájával szemben, hogy az ember a másikkal való érintkezésben találja meg önmagát vagy válik önmagává. Ez egyfajta odafordulás a másikhoz, miközben radikális nyíltsággal tesszük ki magunkat a másik kritikájának, illetve pillantásának, és így arra kényszerülünk, hogy egyértelműen vállaljuk önmagunkat. A kiszolgáltatottságból fakadó kockázatban benne rejlik a szerelmes részvétnek és annak az esélynek a lehetősége, hogy a lelki lét homályosságából, bizonytalanságából és meghatározatlanságából alakot, valóságot és történetet teremtsen a pillantás ereje.
Jegyzetek
[12] DEÁK Szilvia, A hősi megszállottságokról, avagy a szerelemről = Az Új Akropolisz Kulturális Egyesület Alkalmi Kiadványa Giordano Bruno tiszteletére, Budapest, 1996. február, 28–31.
[13] BÖHME, Gernot, A szerelemről = Pompeji, 1993, 1–2. sz., 261–275.
Kapcsolódó cikkek
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban VII.
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban VI.
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban V.
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban IV.
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban III. rész
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban II. rész
Lét, értelem, szerelem a reneszánsz gondolkodásban - I. rész
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
