|
Schopenhauer transzcendentálfilozófiai
kiindulópontja a már sokak által vizsgált gondolat: a világ az én képzetem. Ez
rengeteg kérdést felvet. Miből vagyok én, mi az, ami kiemel engem az általam
érzékelt objektumok sorából, mitől vagyok én több az állatoknál, a növényeknél
vagy az egyszerű kőnél? A válasz kijózanítónak ígérkezik: csak fokozatilag
vagyok több, egy lény, aki azzal büszkélkedik, hogy ő az individuum, magát a
természet többi objektumától elválasztó és fölébe helyező létező.
Sok filozófus kereste-kutatta, próbálta
elhelyezni a szubjektum-objektum viszonylatban a lét bizonyosságát őriző
magánvaló (vagy magában való) dolgot, melyről Kant azt állította, hogy
közvetlenül nem ismerhető meg. A körforgás nyilvánvaló - mondja Schopenhauer,
és ez arra kell, hogy késztessen bennünket, hogy a magánvaló dolgot ne a
képzetek között keressük, hanem egy másik valóságban. Mi a képzetek jelentésére
vagyunk kíváncsiak „és azt kérdezzük
vajon ez a világ semmi más, mint képzet, ebben az esetben lényegenincs álomként
vagy kísérteties légalakként kellene csak elhúznia szemünk előtt, figyelmünkre
sem érdemesen, avagy még valami más is, ezen kívül is valami, és ha igen mi
ez."[i](17.§)
A megismerő szubjektum számára a test egy
képzet, akárcsak a test receptorain keresztül értelmünkbe ivódó inputok, de
ezen kívül még valami más is, hiszen mozgásait és változásait valamiképpen
megértjük a külvilág objektumaival szemben nem idegenek számunkra. Az
etimológia nem képes feltárni a változó anyag lényegét, ereje megáll az erő
fogalmaiba való beiktatásnál. „Ám itt a helyzet mégsem ez: ellenkezőleg, a
megismerés individuumként jelentkező szubjektumának meg van adva a rejtély
kulcsszava: és ez a szó úgy hangzik, hogy akarat. Ez és csak ez az, ami önmaga
jelenségéhez kulcsot ad neki, ez mutatja meg, nyilvánítja ki lényének,
tetteinek, mozgásának értelmét, belső hajtóerőit."[ii](18.§)
A megismerés szubjektuma számára tehát kétféleképpen van adva a test,
egyszer, mint képzet, objektum az objektumok sorában, másszor pedig, mint
akarat. Saját testemnek megtapasztalása adja számomra meg a választ, mi is a
világ azon túlmenően, hogy képzet. A testem egyenlő az akarattal, egyenlő a
magánvaló dologgal.
A testem lát el engem a realitás talajával,
ami a skolasztikus filozófiában még az Isten volt. Az akarati aktus és a test
akciója egy és ugyanaz, csak különféle módon adott, egyszer közvetlenül,
másszor az értelem számára a szemléletben. „Az
egész test nem más, mint az objektivált, azaz képzetté vált akarat."[iii](18§)
Minden a testre gyakorolt hatás egyben az akaratra gyakorolt hatás is, melyet
örömnek vagy fájdalomnak nevezünk aszerint, hogy megegyezik, vagy ellenkezik az
akarattal. Vannak természetesen, olyan képzetek is, melyek hatásfoka
elenyésző, melyek nem ösztönzői az akaratnak, hanem csak érzékeinket
afficiálva, információval látják el az értelmünket.
Schopenhauer gyakorlati bizonyossággal is
szolgál, amikor ezt írja: „Továbbá test
és akarat azonossága egyebek között abban is megmutatkozik, hogy az akarat
miden heves és mértéktelen mozgalma, vagyis minden indulat közvetlenül
rázkódtatja meg a testet s benső működtetőit, zavarja életfontosságú
funkcióinak menetét."[iv](18.§)
A megismerő szubjektum saját testére való
vonatkozásával individuum. Képzeteink többsége, minket körbevevő testek, hisz
ugyanúgy kitöltik a teret, akárcsak a mi testünk. Ez alapján, tehát a saját
testünk nyújtotta analógia alapján tulajdoníthatunk realitást a minket körbe
vevő világnak, így lesz az valósággá. Ezzel szemben csak egy elmélet létezik,
mely nem hajlandó eme realitást a körülöttünk lévő objektumoknak megadni, ez
pedig az egoizmus. „Ez...minden jelenséget, a saját individuumán kívül, fantomnak
tart."[v](19.§)
Egy ilyen elmélet nem cáfolható, ugyanakkor nem is vezet sehová, csak a
legszélsőségesebb szkepticizmushoz.
Spinoza a levegőben repülő kőről azt írja,
hogy az ember ezt látva azt hinné, hogy a kőnek szabad akarat van. Schopenhauer
így folytatja: „Az az elrepítés az ő
számára az, ami nekem a motívum, és nála, mint kohézió, súly, megmaradás az
adott állapotban jelentkezik, lényegét tekintve ugyanaz, amit én magamban
akaratnak ismerik fel, és amit a kő, ha megismerés járhatna vele, szintén így
ismerne fel, mint akaratot."[vi](24§)
Spinoza ugyanazt a szükségszerűséget véli felfedezni a repülő kőben és egy
személy akarati aktusában. Schopenhauer viszont a belső lényeget, magát az
akaratot tekinti azonosnak, „és ez a kőben a legalacsonyabb, az emberben a
legmagasabb láthatósági fokig jut el." Spinozánál Isten akarata, a természet
akarata determinálja az embert, csak az akarat helyett más terminus szerepel: a
természeti jog. „A természet jogán,
vagyis elrendezésén nem mást értek, mint minden individuum természetének ama
szabályait, amelyek - felfogásunk szerint - természettől fogva bizonyos módon
való létezésre és működésre determinálják. (...) A halak tehát legfőbb természeti
joguknál fogva a vízben élnek, s a nagyok felfalják a kisebbeket." [vii]
Furcsa mód ugyanez a kegyetlen természet köszön vissza Schopenhauer-nél, csak
itt már ez a kegyetlenség totálissá válik. A világon minden test, akarat,
törekvés, mely elérvén célját eldobásra kerül. A természet célja a jobb utód
létrehozása. Mondjuk, adva van egy fiú és egy lány. Ez esetben, a fiúban és a
lányban lévő természet egyaránt ugyanúgy jár el, összeadja, átlagolja
tulajdonságaikat. Szerelmi érzést akkor éreznek, amikor eme számítás szerint
ideálisabb utód várható. Egy nagy orrú fiúnak pl. tudat alatt az a célja,
akarata hogy egy kis orrú lánnyal jöjjön össze, és közepes orrú utódja
szülessen. Vagy mondjuk, akiben sok a pigment az olyan párt igyekszik keresni
magának, aki szőke haja és zöld szeme van. Schopenhauer szerint a szerelem
tulajdonképpen a természet hazugsága, mely a boldogság érzetével látja el az
individuumokat. Miután pedig meg van az utód, az érzés elmúlik. „A mór megtette
kötelességét, a mór mehet." Vagy Albert Einstein szavaival élve: „A házasság
sikertelen próbálkozás egy alkalmi esemény tartóssá tételére." „A
generációváltás közömbösen lép át az egyedi élőlényen. Az embert azonban, aki
individuumként éli át magát, még az a balszerencse is sújtja, hogy tudatára
ébred a természet eme közönyének."[viii]
De hogyan lehet látni az akaratot, a
magánvaló dolgot anélkül, hogy ami látja, az is akarat lenne? Csakis az
empirikus érdekektől megszabadulva, a tisztán megismerő szubjektummal.
Elrugaszkodott állapot ez, álomba merült lelki állapot. Ebben alkot a művész.
Schopenhauer meglepően újat hoz a metafizikába.
Szembe száll a descartesi dualizmussal.
Descartes abból
indult ki, hogy minden tudásához, amit addig igaznak fogadott el az érzékein
keresztül jutott, igen ám de érzeteink megcsalhatnak minket. Ezért Descartes
első lépésben elvetette minden a tapasztalat, az érzékek által szerzett
ismeretét és ezután tette föl a kérdést. Mi az, amelynek bizonyossága felől nem
kételkedhetem? „Itt a felfedezés: a
gondolkodás - van, egyedül a gondolkodás az, amit nem lehet elszakítani tőlem.
Én vagyok, én létezem de meddig, Hát mindaddig, amíg gondolkodom..."Az
embernek tehát világos és elkülönített ideája van elsősorban, arról hogy
szellem, lélek, tudat, s mint ilyen nem kiterjedt és másodsorban pedig ideája
van arról, hogy test és nem gondolkodó dolog. Az akarati aktus a lélek
képessége, csak az érzékelés lehet a testé. Ez a felfogás mélyen gyökerezik a
nyugati gondolkodásban, az akarat a lélek lényege és a lélek az, amely
irányítani hivatott a testet. Platón szerint igazán tiszta megismerésre csak
akkor vagyunk képesek, ha elfordulunk testi vágyainktól. A test a gonosz
forrása, minden rosszért és alantasért ő felel. A nyugati hagyomány Platónt
követve mindent elkövet, hogy elvonatkoztasson a testtől. Descartesnél pl. a
tobozmirigy lesz az a szerv, amely mintegy hozzákapcsolja a lelket a testhez.
Azokban a korokban, amikor betegségek pusztítottak, amikor még nem volt gátja a
test rothadásának, a korai halálnak, az emberek számára, a léleknek a testtől
való függetlenítése jelentette a szabadságot, a reményt, az autonómiát. Védekezés
volt ez a természet kegyetlensége ellen. Schopenhauer ezzel az illúzióval kíván
leszámolni, mely szerint az ember kivonhatja magát a test hatalma alól.
„ A testet
vezénylő (lelki-szellemi) akarat egész hagyományos koncepcióját sutba dobja
azzal, hogy különbséget tesz akarati akció és pusztán intellektuális akarati
szándék között."[ix]
Az
akarat minden aktusa azonnali aktusa a testnek, míg az akarati elhatározás a
jövőre vonatkozó szándék. Az ész mintákkal lát el, és az akarat ezeket vagy
elfogadja, és ezzel egyszerre meg is valósítja, vagy elutasítja. Ezért az ember
nem válhat mássá, mint amilyen, testében akaratában állandó. Amit én akartam
azzal vagyok egyenértékű. Akaratom nem azt fejezi ki, amit formálhatnék
magamból, hanem azt, ami jelen pillanatomban velem megtörténik. „... én azt mondom: az ember önmaga műve
mindenfajta megismerés előtt, a megismerés csak későbbi járulék, melynek
szerepe a megvilágítás."[x]A
megismerés tehát nem szakad el az akarattól, de másodlagos szerepre hivatott,
az akarat szerveként.
Az akarat által vezérelt egyén
szükségképpen egoista ezért lesz ember embernek farkasa. Schopenhauer világa,
társadalma olyan, mint Hobbes-é. Hobbes szerint az embert vágyai vezérlik és
éppen ezért nincs, olyan hogy szabad akarat, már maga szókapcsolat is
paradoxon, mert Hobbes szerint az akarat nem más, mint a még meg nem valósult
célként kitűzött vágy. Ha jobban belegondolunk, eme felfogás kísértetiesen
hasonlít a schopenhaueri felfogásra, tulajdonképpen az akarati elhatározás
valahol ott van a hobbesi „akarat"-ban. Hobbes persze, csak az ember lényegét és
nem minden test lényegét adja meg a vágyban, amíg Schopenhauer a „mindenség"
lényegét adja meg az akaratban.
„A boldogság a
vágy állandó előrehaladása az egyik tárgytól a másikig, ahol azonban az előbbi
elérése csupán a másik eléréséhez vezető út. Ennek pedig oka, hogy az emberi
vágyak tárgya nem az egyszeri és pillanatnyi élvezet, hanem a jövőbeli
vágyakhoz vezető út biztosítása."[xi]Hobbes szerint a
világ mindenki harca mindenki ellen és a társadalmi szerződésig, a törvény
lefektetéséig mindenkinek mindenhez joga is van. Schopenhauer ezt a fajta
individuális egoizmust összekapcsolja transzcendentálfilozófiai
alapgondolataival. Az individuum számára mások akarata ugyanúgy képzetként
jelenik meg, mint a sajátja, de a saját akaratával ellentétben mások akaratát
nem éli meg realitásként, így az ember, ha tudja, kiterjeszti hatalmát mások
kárára, és bárkit és bármit föláldoz csak, hogy saját létét megóvja, vagy jobbá
tegye. Az emberről alkotott eme kép, már minden illúziótól mentes, reális és
sötét.
[i] Arthur Schopenhauer: A
világ mint akarat és képzet Osiris Budapest 2002 141. o.
[ii] Arthur Schopenhauer: A
világ mint akarat és képzet Osiris Budapest 2002 142. o.
[iii] Arthur Schopenhauer: A
világ mint akarat és képzet Osiris Budapest 2002 143. o.
[iv] Arthur Schopenhauer: A
világ mint akarat és képzet Osiris Budapest 2002 144. o.
[v] Arthur Schopenhauer: A
világ mint akarat és képzet Osiris Budapest 2002 146.o.
[vi] Arthur Schopenhauer: A
világ mint akarat és képzet Osiris Budapest 2002 171. o.
[vii] Benedictus de Spinoza:
Teológiai-politikai tanulmány Osiris Budapest 2002 297. o.
[viii] Rüdiger Safranski:
Schopenhauer és a filozófia tomboló évei Európa könyvkiadó Budapest 1996 379.
o.
[ix] Rüdiger Safranski:
Schopenhauer és a filozófia tomboló évei Európa könyvkiadó Budapest 1996 375.
o.
[x] Rüdiger Safranski:
Schopenhauer és a filozófia tomboló évei Európa könyvkiadó Budapest 1996 376.
o.
[xi] Hobbes: Leviatán
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
