„rúzsafának szép az ága
de még szöbb a szép hajtássa
de még szöbb a szép hajtássa
betyárságnak nincsen párja…”

Hogy egy karikásostor milyen veszélyes tárgy, azt csak az tudja, akinek volt már a kezében, esetleg pattogtatni is próbálta. Rózsa Sándorról azt beszélték, hogy nem csak a lovak szelídítésére használta, hanem ez az eszköz volt a legfélelmetesebb fegyvere, ráadásul a végére ólomgombokat rakatott, ami még inkább felerősítette az ütés nagyságát, és súlyosabb kárt okozott azon, akit elért. Könnyen el lehet képzelni, hogy képes volt a karikásostort úgy megtekerni valakinek a nyakán, majd megrántani, hogy a szerencsétlen nemcsak a lóról esett le, hanem még a nyakcsigolyáit is eltörte.

Az a hír is járta róla, hogy ha csak szórakozni akart, akkor a szemére célzott az ostorral az illetőnek, ha pontatlan volt, maximum az ellensége orra bánta a próbálkozását. Rózsa Sándor alakját már életében túlmisztifikálták: a törvény emberei neki tulajdonítottak olyan bűncselekményeket is, amelyeket el sem követett, a nép pedig egyre jobban csodálta, s már-már mesébe illő jó tulajdonságokkal és képességekkel ruházta fel.

Ahogy nézegettem a rá vonatkozó életrajzi írásokat, beszámolókat, ahogy hallgattam a róla szóló anekdotákat, nekem a következő - egyáltalán nem olyan idealizált - kép rajzolódott ki Rózsa Sándorról. 1813-ban született Szeged környékén, elképesztő szegénységben. Apját lólopásért felakasztották, tehát pont a kenyérkereső hiányzott a családból. A falusi közeg pedig soha nem a megbocsátásáról volt híres. Ha valaki bűnt követett el, akkor azt kiközösítették, s még a családját is megbélyegezték. Vagy ha nem, a gyanú, a bizalmatlanság árnyéka örökké követte őket. Rózsa Sándor fiatalon bojtárnak állt, míg 23 évesen meg nem vádolták tehénlopással – „Zsiványnak zsivány a fia!” - és a szegedi börtönbe nem csukták. Onnan 10 hónap után megszökött, s csak ezután állt futóbetyárnak. Két katona és egy csendbiztos halálát írják a rovására – nyilván nem akart visszamenni a börtönbe, s a módosabb gazdák kirablásával vádolták: lovakat, teheneket hajtott el, tanyákat fosztott ki. A szegény nép szemében azért nőhetett egyre nagyobbra az alakja, mert ellenállást tanúsított a korabeli törvénnyel szemben, s őket nem rabolta ki – de hát mit is vihetett volna el azoktól, akiknek szintén nem volt semmilyük. Felteszem, inkább féltek tőle, vagy féltették tőle a lányaikat a nincstelen parasztok, mint kedvelték őt. S együttműködésük inkább ennek köszönhető, s nem Rózsa Sándor iránti szeretetüknek.

A tisztességes élet iránti vágyát jól mutatja, hogy az egyébként analfabéta Rózsa Sándor kegyelmi kérvényt juttatott el 1845-ben a királyhoz, ám ezt elutasították. 1848-ban Kossuth és a Honvédelmi Bizottmány mentelmével csatlakozott a szabadságharchoz. 150 betyárból szabadcsapatot alakított, s néhány nem várt sikert is magukénak tudhattak Kossuthék általuk. De egy idő után a nem magyar települések fosztogatása, és a betyárok fegyelmezetlensége miatt ezt feloszlatták. A szabadságharc bukása után Rózsa Sándort is körözték, de nagyon sokáig nem kerítették kézre. Hogy miért? Egyrészt mindenütt akadtak védelmezői, hívei, akik segítették. Másrészt olyan lápos-nádas vidékeken is jól kiismerte magát, ahol a hatóság emberei egyáltalán nem. Állítólag még a lovára is fordítva verette a patkót, hogy ne tudják, merre megy. Tovább is rabolt, ám fennmaradt olyan anekdota Rózsa Sándorral kapcsolatban, hogy olyan bűntényeket derített fel, amit neki tulajdonítottak, de nem ő követtet el. A rabolt javakat mindig egyenlően osztotta szét a társai között, s ha valamelyik elhullott a portyázgatás közben, akkor gondoskodott annak családjáról.

Egyre magasabb vérdíjat tűztek ki a fejére, míg 1857-ben valaki fel nem adta a pandúroknak. Halálbüntetés járt volna mindazért a bűncselekményért, amit elkövetett, de ezt népszerűsége miatt nem merték megkockáztatni, így az ítéletet életfogytiglanra módosították. 1868-ban amnesztiával szabadult, ám ekkor már hiába próbált tisztességes, becsületes életet élni, a köré szövődött legendák, és előítéletek megakadályozták ebben. Újra rablóbandát szervezett, pedig el tudom képzelni, hogy 55 évesen már inkább nyugalmat szeretett volna maga körül, és betyárjaival postakocsikat, vonatokat raboltak ki, majd 1872-ben ismét elfogták, s haláláig raboskodott a szamosújvári fegyházban, ahol 1878. novemberében gümőkorban hunyt el.

Arra szerettem volna rávilágítani, hogy Rózsa Sándor több szempontból is kényszerhelyzetben, kényszerpályán lehetett. Nem mintha ezzel fel lehetne őt menteni, hisz a gyilkosság, az gyilkosság, a rablás, az rablás. A kilátástalan szegénység, az akkori börtönállapotok helyett szinte már logikus Rózsa Sándor választása. Aztán pedig a maga teremtette mítosztól nem tudott elszakadni. Már életében a nép meséket, balladákat költött róla, később ponyvák főhősévé vált. Ezen történetek szolgáltak alapul Krúdy írásainak, illetve Móricz regényeinek. Rózsa Sándor a lovát ugratja című műből filmsorozatot is készítettek, amit a közszolgálati televízió ezekben a napokban ismétel délelőtti időpontban. Aki pedig azt nem tudja megnézni, akkor a sorozat egyes részei az interneten bármikor megtekinthetőek, ha nem is a történelmi hitelesség kedvéért, hanem a ragyogó színészi alakítások miatt.

„ mikor rúzsa sándor
felül a lovára
aranyrojtos gyócsgatyája
lobog a tiszára
nézz ki rúzsám nézz ki
ablakod firhangján
most mögy erre rúzsa sándor
sütétpej paripán
arany a zablája
ezüst a kantárja
gyémántkűbül van kirakva
a nyerögszörszámja”

---

Oszd meg, ha tetszett!