|
 Vasárnap este negyed 9, egy sötét, nyirkos, őszies, egyszóval lehangoló nap vége. Ő kórházba készül, rutindolog, de azért ideges. Persze nem mutatja. Én is ideges vagyok, szintén jól titkolom. Két álnyugodt ember álcselekvése a nagybevásárlás, erre szánjuk rá magunkat, gondosan kivárva, míg kellő mértékben nem lóg az eső lába. Megvitattuk, teljesen nyugodtan, abszolút józanul, hogy noha másnap már haza is jöhet, nem biztos, hogy a műtött lábával könnyen tud majd cipekedni a következő héten, úgyhogy raktározni kell, amit lehet. Induláskor kiszökik a macska, amíg én a ledobóban útnak indítom a szemetet, Ő a lábával visszaterelgeti a lakásba. Rászólok, hogy ne rugdossa, Ő megsértődik kicsit, a cicának szőrszála sem görbült, engesztelem tehát Őt a lifthez menet. Semmi gond, induljunk!
Kis séta, rövid várakozás, pár megálló, és már választhatunk is a bevásárlókocsik közül. A bejárathoz legközelebbi sorból hozunk egyet, míg ő gurítja mellettem, rájövök, hogy itt is olyan szürke minden, mint a lakótelepen a flaszter, a házfalak, az ég és a néhány fa törzse. Sőt, itt egy árnyalattal sötétebb minden, az áruház fényei sem hívogatóak, műtő-hangulatú a piszkosfehér műanyag falburkolat, hideg neon a benti világítás. Több mint nyomasztó, már a nyelvemen van a hátraarc. Nem mondom ki, mert szükségünk lesz az élelmiszerekre, és szükségünk van a figyelmünk elterelésére. A kocsi hivatalból balra húz, Ő morog, a sorompón túljutva dühösen pásztázza a többszáz négyzetméter árutengert, és azt kérdezi: "Tudunk itt ma egyáltalán valamit is venni?" "Tudunk!" – vágom rá és meglódulok találomra egy plüssjáték-halom felé. "Ezt nézd meg!" – mondom álmosollyal egy amorf figurát szorongatva, majd hátranézek, aztán elbizonytalanodva visszadobom a plüsst és emberem nyomába eredek, mert már alig látszik ki az elektronikai cikkek polca mögül." Nyűgös vagyok." – mondom tíz perc múlva, miután még mindig ugyanazokat a kábeleket szemrevételezzük, hiába állítja, hogy ezek mind különbözőek, nem hiszek neki. Egyébként sem ezért indultunk, ráadásul már idefelé megállapodtunk, hogy nem időzünk a kelleténél többet, mert nem akarunk gyalog hazacipelni mindent, el kell tehát érni az utolsó járatot. Siettetem, és újra biztos lehetek benne, hogy szeret, mert erőt vesz magán, és ahelyett, hogy legorombítana, a kosárba dobja amit gondolt majd küszködve tolja a kocsit, amerre eredetileg kellett volna. "Nyűgös vagyok" – motyogja a szalámik között fékezve, és biztos lehet benne, hogy szeretem, mert nem válogatok órákig, azt is csak az ő kedvéért ellenőrzöm futólag, van-e benne bőrkepép, aztán a kosárba dobom amit gondolok és küszködve tolom tovább a kocsit most már én. Kis vita támad a húsvásárlás körül, nincs kedve, nem itt akar, nem szeretne cipekedni, el kell érni az utolsó járatot, sor van, lehet, hogy nincs is már kiszolgálás, fél fogunkra sem elég ez a tálcás csirkemell, vegyünk mégis a pultból... Csirkemell rendben, éjféli programként még bezacskózom majd és jegelem, de jó.
Nyűgösek vagyunk, nagyon mennénk már haza, de folyton eszünkbe jut valami, amit még nem szereztünk. Minél nehezebb az adott tárgy, annál nagyobb a dilemma, hogy megvegyük-e és annál nyűgösebben nézzük a kosarat, amiben folyamatosan szűkül a levegős tér. A hangosban bemondják, hogy tíz óra, zárnak a bejáratok, innentől csak egy ajtón lehet közlekedni. Köztünk a feszültség egyre nagyobb. Jó, most már a macska sem fog éhen halni, fizethetünk. Nem, még a konzervek. Ezek a konzervek nem jók. Akkor nem veszünk. Mit melyik táskába, milyen elosztásban, mindent csak ésszerűen, ez az én dolgom, Ő addig fizet. Fogadjunk, hogy az orrunk előtt fog elmenni megint ez a vacak – zúgolódik, pedig még ki sem léptünk az épületből. Hátitáskáink, szatyrok, és a karton ásványvíz a balrahúzós kocsiban. Spóroljunk az erőnkkel, toljuk a legtávolabbi pontig, onnan cipekedjünk csak. Onnan már csak 30 méter a megálló ("Látod, mennyien vannak ott? Az orrunk előtt fog elmenni!"), három sor közül is választhatok melyikbe tolom vissza a kosarat, amiből Ő már az ásványvizet is kiragadta. A jobboldali esik kézre, iparkodva tolom be, mert járművünk a megálló előtt kb. 20 méterrel a zöldre vár. "Nem érjük el." – jelenti ki nyugalomnak álcázott idegességgel. Idefelé jövet pöttyözött az eső, nem annyira, hogy meg lehessen ázni, de Ő egész nap borúsan látott mindent, akkor is azt mondta: Esik. Nem is esik.- feleltem. De igen.- mondta. És hozzáfűzte önérzetesen: Ráesett egy csepp az arcomra!
– Á, csak egy angyalka tüsszentett-vágtam rá határozottan, a problémát végérvényesen bagatellizálva. - És igen! A nap első félmosolya, ami nem álfélmosoly! Ez ám az eredmény! Belülről ujjongtam pár másodpercig, aztán felszálltunk és el is felejtődött az egész, visszasüppedve a nyűgösködésbe. Most pedig valóban esik. Ennyi beteg angyalka nem létezhet a galaxisban. Fáradtak vagyunk, nyűgösek, esik, és ez a vacak nem adja vissza a pénzt. Villámgyorsan áttolom a másik sorba, közben a gyors hazajutásunk egyetlen reménye zöldet kap, és megindul a megálló felé. Ez sem működik. Ő közben legszívesebben otthagyná az egészet, valamit motyog a hajléktalanok öröméről, ha megtalálják a 100 forintot. Én még nem adtam fel, de ez sem jó, nem kattan be a helyére a másik kosár nyelve, nem lehet kiszedni a pénzt. Félreállok, ő odalép, egy mozdulattal megoldja a problémát, és rosszallóan azt mondja: – Nem pattintottad be eléggé.
Nem szorult belénk semmi szabálytisztelet, hiába a négysávos út, eszünkben sincs kerülőutat tenni csak azért, hogy a zebrán át juthassunk el a pontosan velünk szemben levő megállóig. 20 méterrel előttünk két nő szalad át ugyanilyen illegálisan a túloldalra, látják, hogy a sofőr már csönget, de őket még bevárja. Mi is szaporázzuk, mert a felszállásról ugyan lecsúsztunk, de kivételes alkalom, hogy autó nincs a közelben, és könnyen átvághatunk. Én még reménykedek kicsit, hátha a két nő szerencsétlenkedik a felszállásnál, akkor mégis elérhetjük. Ő már feladta, dühödten masírozik előttem az úttest közepéig.
A busz kikanyarodik, majd lefékez, hogy átmehessünk. Én már látom a sofőrt, aki int, hogy szálljunk fel gyorsan. Nem kéretjük magunkat, és mintha csak egy másik világba léptünk volna az indításjelzős ajtón keresztül, az első szabad duplaülést elfoglalva összemosolygunk, és megállapítjuk, hogy sosem láttunk még ilyen barátságos trolibusz-belsőt.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.