|
Egyik este a TV műsorok között lapozgatván azon kaptam magam, hogy némely csatornán mesefilmet sugároznak. „De hát este 10 óra van, nem kéne ilyenkor már a célközönségnek ágyban lennie; hétvége ide vagy oda?”. Ez a kósza gondolat futott át bennem egy másik, picit komolyabbal karöltve: miféle gyerekfilm az, ahol káromkodnak, látványosan meghalnak és stb. Vajon a mai mesék valóban mesék, és tényleg gyerekeknek szólnak?
Szeretem a rajzfilmeket. Ki ne emlékezne Vukra, a Magyar népmesékre, a Mátyás király bölcsességeit bemutató rajzokra vagy egy Macskafogóra; csak hogy a legnépszerűbbeket említsem. Alapos szakmai és technikai tudásról tesznek tanúbizonyságot, a történetek értékeiről nem is beszélve. Ma azonban leginkább a külföldről beözönlő, kicsit másféle értékrendet képviselő rajzokkal tömik a kiéhezett gyerkőcök (akik sokszor már nem is annyira gyerkőcök) fejét. De vajon mire gondolnak a készítők, mikor legyártják ezeket, hiszen a sokszor meglehetősen erőszakos történéseken túl a poénok, vicces jelenetek sem mindig érthetőek egy, akár 11-12 éves gyerek számára. Feltételezem így akarják a szülőket is becsábítani... Viszont ezek szerintem nem mindig gyerekmesék, hiszen az teljes egészében a gyerekekről kéne, hogy szóljon. És itt jön a furcsa felfogás: azért mert valami rajzolva van, attól az gyerekeknek való?
Imádom az igényes animéket (tudom, hogy Japán teljesen más világ, ettől most picit vonatkoztassunk el). Ott a felnőtteknek szól a legtöbb manga, anime, hentai (az utóbbi nem is csoda...); persze a gyerekek is megtalálják a nekik való szórakozást. Teljesen normális dolog, hogy egy történetről nem filmet forgatnak, hanem lerajzolják, hiszen a mondanivaló a lényeg. És így persze picit több történetet is „piacra lehet dobni” viszonylag olcsón. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha valaki 15-16 éves kora előtt látná az Akirát, a Ghost in the shellt, az Evangeliont, a Wonderful dayst, Vampire hunter D-t, vagy az Afro samurait, Samurai Champloo-t, Cowboy Beebop-ot (csak hogy sorozatokat is említsek; a sor persze végtelen, hiszen rengeteg jó alkotás van). Nem feltétlenül azért, mert olykor brutális, hanem mert a mondanivaló (ami sokszor bizony komolyabb, mint egy filmé) megértése ezen "korhatár" alatt nagyon nehéz lehet (azt is csak súgom, hogy az olyannyira népszerű Mátrix-trilógia fontos része 4. elemként a kiegészítő, összekötő elemeket bemutató Animátrix). Felnőtt fejjel persze egészen másként értelmezheti ezeket a néző – ettől még persze nem lesznek kevésbé véresek, de ne higgyük, hogy csak ilyenek vannak: Pokémon és társai sokkal befogadhatóbbak a gyengébb idegzetűeknek és főleg a fiataloknak. Nem kívánok hosszasan az animék lélektanával foglalkozni, hiszen erről is sok könyvet lehetne írni, de azt azért elmondom, hogy az biztos, hogy a gyerekem előbb fog Japán rajzfilmet látni, mint Teletubby-t, mert az ottani mentalitás, felfogás e téren számomra sokkal szimpatikusabb. Vajon mennyire károsak a bárgyúbbnál bárgyúbb látványanyagok (Teletubby)? És egyáltalán minek kell a 2-5 éves korosztályt ilyenekkel bombázni? Milyen szülő az, aki ilyenek elé leülteti a gyereket...?
South Park... külön műfaj, külön kategória. Lehet szeretni és nem szeretni, de pl. az is kifejezetten a felnőttek befogadóképességére épít. Számomra kedves sorozat, mert azon túl, hogy vicces, bizony komoly társadalomkritika is lappang a képkockák között.
Ezzel az írással csak arra próbálok mindenkit ösztönözni, hogy merjünk rajzfilmeket nézni (magyar alkotásokat is!), és próbáljunk odafigyelni arra, hogy mit néz az a gyerek, mert a „celluloid szalag” sok mindenre képes...
Oszd meg, ha tetszett!  Kapcsolódó írások: |
Hozzászólások
Amúgy én például néztem a Dragon Ball-t tizenévesen... nem tudom, hogy kártékony volt e...szerintem normális vagyok.:-) Viszont a South Parkra (HATALMAS!) meg kellett érnem. Nemcsak azért, mert trágár hanem, mert a fergeteges poénok mögött elgondolkodtató háttér húzódik meg, ami még egy tinédzsernek sem mond túl sokat. De mondjuk ezt tényleg csak felnőtteknek szánták.
Nem kell ennyire messze mennünk, ha látni akarjuk, hogy manapság minden a felnőttekről szól. A 3D-s animációs filmekben is van egy csomó poén, amin csak mi, felnőttek röhögünk. (Vagy csak én vagyok még mindig gyerek? Remélem:-)) Az én 2 és fél éves unokaöcsém például a Kis vakondot szereti legjobban. Azt meg én unom halálra, de azért megnézem vele. Ennyit kibírok, ha már úgyis sokkal több választási lehetőségem van filmek terén (is)!
Hát, lehet, hogy azok a filmek, rajzfilmek, amelyek hozzánk is eljutnak a Távol - Keletről a legpopulárisabb műveik, amik még számunkra is befogadhatóak (bár szerintem másképp értelmezzük, mint az "otthoniak", de itt akkor belemehetnénk abba, hogy úgysincs két teljesen egyező vélemény...). Külföldön például szerették a Mephisto-t vagy mostanában a Taxidermiát, de vajon mit szólnának az ízig-vérig magyar Legényanyához vagy az Indul a bakterházhoz? Ezek tipikusan magyar filmek, minél messzebb (nyugatabbra) megyünk, annál kevésbé érthetik.
De az is lehetséges, hogy azért befogadhatóak és azok számára a keleti dolgok, akik elég nyitottak más kultúrák felé.
(Erről eszembe jutott, hogy ma vitatkoztam egyik barátommal Michael Moor-ról, akit ő igencsak kedvel, én meg nem igazán. Elismerem, hogy fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, de a demagóg és hatásvadász előadásmódja miatt nem tudom abszolúte nagyra értékelni műveit. Néhány megható és megdöbbentő(nek hitt) jelenete pedig átlépi a dokumentumfilm határait. Mindez csak azért jutott eszembe, mert ékes példája annak, hogy Amerikában például miből értenek az emberek. Ennyire egyértelműnek és kommersznek kell lenni ahhoz, hogy felfigyeljenek rád, és hogy egyáltalán megértsék, hogy mit akarsz mondani.)
Pont az előadásmód miatt gondolom, hogy nagy szerepe van a kulturális háttérnek. A nyugati ember pl. állandóan siet, és nincs ideje kivárni, amíg a Songoku feje búbjáról megindult izzadságcsepp végiggördül az arcán, mert valljuk be ez olykor vagy öt percig tartott. És amit már korábban említettem, az is kulturális különbség, hogy mi sokkal többet törődünk a dolgok visszhangjával és mások véleményével. Mivel így van, eleve olyanná formáljuk a műveinket, hogy az tetszen, az átlagpolgárnak meg olyan igényei vannak, aminek kielégítése minőségromlásho z vezethet. De nem is kell az átlagpolgár ízlését idevennni, elég annyi, hogy másnak akarjon megfelelni, ne az alkotónak, már nem stimmel valami, és nem tud annyira öszintén átjönni a dolog.
Én, a magam részéről szintén sok mindent csinálok, és állandóan sietek, viszont a film az szent és sérthetetlen, és abban időben, amit rászánok, nem érdekel más. Nekem is van, hogy inkább valami könnyedebbre vágyom, de legtöbbször mégis olyan filmeket szeretek nézni, amik mesélnek valamiről, de meghagyják nekem a teret, hogy egy kicsit magamra találjak benne. A lényeg, hogy én azért szeretem és talán értem meg, amit látok, mert nekem ez fontos, és áldozok rá, hogy meglássam benne a tartalmat. Én igenis szeretek néha megállni néhány órára, kilépni az életemből, és csak azzal foglalkozni, amit látok.
Lehet, hogy Veled is így van, és ezért érted meg és csodálkozol rá...
(Amúgy ezt sokkal jobban sikerült megfogalmaznom az előbb, de a gépemnek meg lefagyni sikerült...)
Szeretem az aprólékosan kidolgozott filmeket, ahol a legtöbb részlet jelentőséggel bír és vannak benne rejtett utalások, amiket felfedezhetek. Szeretem a komédiával álcázott tragédiát és a mosolyban megbúvó fájdalmat (vagy a fájdalomban megbúvó mosolytŰ), azokat a filmeket, ahol nem feltétlenül azt látom, amit láttatni akarnak. Szeretem az egyediséget is és a finom, irónikus humort. STB.STB.STB...
Konkrétabban azt mondanám, hogy a Nagy hal világát, a Bin Jip (örök hivatkozási alap, nem tudok elszakadni tőle) ábrázolásmódját , az Egy makulátlan elme örök ragyogása, az Adaptáció és a Felforgatókönyv ötletességét, az Annie Hall humorát, a Halott ember egyszerűségét, a Keserű méz szenvedélyét, a Beszélj hozzá abszurditását, a Harcosok klubja tanulságát, A mások élete elfogulatlanság át, a Requiem egy álomért durva naturalitását, az Amelie csodálatos élete kedvességét, a Szigorúan piszkos ügyek csavarosságát, a Zongoralecke érzékiségét, Terry Gilliam iróniáját, Alejandro Gonzales Inaritu gondolkodásmódj át, Lasse Hallström csendességét, Sam Mendes érzékenységét, Tim Burton mesevilágát és Pedro Almodovár
erejét, amivel az abszurdat is természetessé és elfogadhatóvá teszi.
Mondtam, hogy hosszú lesz.:-)
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.