Ezt a találó szóösszetételt Chestertontól idézem, azért mert magam sem találhattam volna pontosabbat William Blake (1757-1827) művészetének jellemzésére. Engem valahogy mindig lenyűgözött azon emberek munkássága, akik évtizedekkel megelőzték korukat. Ezen tehetségek élete sajnos annál nyomorultabb volt, és annál kevesebb elismerést könyvelhettek el, minél később ismerték fel zsenialitásukat. William Blake-nek még az a szerencse sem jutott osztályrészül, hogy legalább élete alkonyán a fejére kerüljön a babérkoszorú.
Ha William Blake neve felvetődik, akkor mindenki egyből A tigris című művére asszociál, amit Kosztolányi Dezső illetve Szabó Lőrinc fordításában élvezhetünk magyarul. Holott Blake nem csak költő volt, hanem festő is, kenyerét pedig könyvillusztrátorként kereste. Mindhárom művészeti ágat képes volt megújítani, képzőművészként sem „csupán” kiemelkedő tehetségnek számított, hanem a további korok alkotói előfutáruknak tekintették őt. Blake munkásságát a preromantikusok közé sorolják, de festészete és költészete akár a szimbolizmusig is elnyúlhatna. Halála után negyven évvel a preraffaeliták fedezték fel művészetének nagyszerűségét, s az ő segítségükkel láttak napvilágot versei és prófétikus könyvei. Addig ugyanis jóformán magának adta ki köteteit saját kis nyomdájában – el lehet képzelni mekkora sikerrel.
 Rézmetsző illusztrátorként jegyezték őt sokáig, ebben a tevékenységében új és egészen egyedi eljárásokat alkalmazott. A maratás technikáját sikerült olyan tökélyre fejlesztenie, hogy a kép szinte kiemelkedik a síkból. Mindezt azzal érte el, hogy a vésővel bátrabban dolgozott, mint kortársai, valamint a betűt és a képet saválló lakkal a rézre rajzolta, s a szabadon maradt területeket mélyebbre maratta. Szakértők szerint a Jób könyvéhez készült képek jelentik illusztrátori tevékenységének csúcspontját. Holott mindezt még a mesterember higgadt józanságával tehette a festészethez képest. Érdekes módon már ezekben az alkotásokban is felfedezhető az elvágyódás a múlt felé, példaképei a XVI. és XVII. század festői közül emelkedtek ki.
Festészetéről is elmondhatnánk ugyanezt, hozzátéve, hogy azokat még inkább átjárja a blake-i prófétikus miszticizmus. Erős kontúrokat alkalmaz, alkotásaiból árad a monumentális energia, bár visszaköszön képein néhány alak, vagy azt is mondhatnám archetípus: az aggastyán, a szörnyeteg, az angyali lény, a pegazus. A német romantikus festők munkáival szöges ellentétben állnak Blake műveinek határozott vonalai. Úgy tudta megfesteni a leghomályosabb titkokat, a szavakba nem foglalható legmélyebb intuíciókat, a lét nagy kérdéseinek sejtelmeit, hogy közben mindennek szilárd kontúrokat adott, és ebben rejlik műveinek paradox volta.
Látnoki szerepet vállalt költészetében is, az élet nagy összefüggéseit próbálta szavakba foglalni, az észlelés az érzékelés, és a megértés kapuit nyitogatja, jóval Baudelaire vagy Rimbaud előtt. Mindez vegyül a korábban már említett múltba vágyódással, az erzsébetkori lírához való visszalépéssel, és annak újragondolásával. Már ez is elég lenne ahhoz, hogy az angol romantika előfutárának lehessen tekinteni. További vonása Blake költészetének: a rousseau-i, habár ez nála a természeten túl a gyermeki léttel és naivitással módosul. A gyermek Blake szemében a bűnbeesés előtti állapotot, a bűntudat nélküli létet jelképezi. Költői munkássága érdekes ívet mutat: első kötete, az 1783-as Költői vázlatok, valamint a rákövetkező évek termése, az Ártatlanság dalai és a Tapasztalás dalai még strófákba rendezettek, rímekkel tarkítottak, bizonyos koncepció is felfedezhető bennük, de a későbbiekben már egészen a „modern” szabad vers irányába mutatnak alkotásai, valamint erősen allegorikusak. Talán mondanom sem kell, hogy életében kiadott köteteit saját maga illusztrálta.
ISTENI KÉPMÁS
Kegyetlenség: emberi szív,
Féltékenység: emberi kép,
Terror: istenember-alak,
Titok: emberi öltözék.
Ember-öltözék: vert acél,
Ember-alak: kohó, s lobog,
Ember-kép: zárt kemenceszáj,
Emberi szív: éhes torok.
(Weöres Sándor)
ARANY KÁPOLNA
Arany kápolnát láttam én,
Hová senki se léphetett be,
S jajgatva álltak kint sokan,
Jajgatva, sírva, térdepelve.
S láttam: egy kígyó tekereg
A kapu fehér oszlopára,
S csak kúszott följebb, egyre följebb,
Az arany kárpitot lerántva,
S végig a szent márványlapon
Teljes undok hosszában ott állt,
Rubintok és gyöngyök között,
És elérve a tiszta oltárt,
Kiökrendezte sziszegőn
Mérgét a borra és kenyérre:
Én meg egy ólt kerestem, és
Ledőltem a disznók közébe.
(Somlyó György)
HÓPEHELY
Bolyongtam egy téli havas reggelen.
Kértem a hópehelyt - játsszék velem;
Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,
- Gazember! - kiáltott utánam a tél.
(Petra-Szabó Gizella)
A versek forrása: http://mek.oszk.hu/00300/00332/00332.htm#34
További források: http://www.stop.hu/articles/article.php?id=178007
http://epa.oszk.hu/00700/00719/00006/pdf/096-101.pdf
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.