Az abszintos költők például a zöld óráknak nevezett délután 4 és 6 óra közötti intervallumban hódoltak misztikus zöld italuk iránti szenvedélyüknek. Talán közben megvitattak néhány filozofikus hipotézist, de hogy nem csoportterápia-szerűen körbeülve írtak verseket, az biztos.

Aki alkotott már bármit, akár csak hobbi szinten is, az tudja, hogy az igazi szenvedélyt az alkotás folyamatában lehet megtalálni aktívan, nem pedig kábítószerek formájában passzívan. Passzív szenvedély csak hamis örömöt nyújthat, amiből hiányzik a psziché számára nélkülözhetetlen önkifejezés élménye. Viszont a bűvöletben eltöltött tétlen szieszta noha látszólag haszontalanul telik el, arra mindenképpen megfelelő, hogy kiszakítson a nyárspolgárok vélt vagy valós problémáinak émelyítő forgatagából. Művészeink természetükből fakadóan nem tudták elviselni a magányt, bezártságot, sem a kinti élet primitivitását, ezért saját elméjüket hívták segítségül ahhoz, hogy az alkotás nélkül töltött órákat egy olyan világban tölthessék, ahol kényelmesen érzik magukat, és inspiratívan hat rájuk. Egy inger nélküli világban megpróbálni kiteljesedni olyan, mintha sivatagban szeretnénk kertészetet nyitni. Haszontalan pazarlás, amikor az egyedüllét képes felébreszteni azokat az eldugott szegmenseket az agyban, amiket elfojtanak a mindennapok során túlterhelt felszíni tekervények. Felizzik a tudatalatti, ez az elme ünnepe: beindul a kreativitás és féktelen táncot jár az agy az asszociáció színes ütemére.

Ennek a fajta életvitelnek könnyedén megjósolható a vége, de nem is szükséges jóslatokba bocsátkozni, számos példa bizonyítja, hogy nagy lángon égni és alkotni nem lehet büntetlenül. A szervezet és az elme nem bírja a túlterhelést, egy idő után feladja a harcot. Az eredmény dekadencia, őrület, kirekesztettség. Mégis párszáz év elteltével az emberiség hajlandó szemet hunyni mestereink botlásai felett és önfeledten élvezni - ha úgy tetszik - az önpusztítás gyümölcseit. Örök érvényű mondataikat politikusok idézik, képeik műgyűjtők és múzeumok falain lógnak, verseiket iskolákban, egyetemeken tanítják. Olyan emberek oktatnak minket a múltból, akiktől ma nagy valószínűséggel inkább eltiltanánk gyermekeinket. Érdemes?
Írásommal semmiképpen sem a fent említett, illetve a cikkel bármilyen formában érintett mesterek művészetét szeretném minősíteni, vagy firtatni. Csupán egy másik perspektívából közelítettem képzőművészeinkhez. A tanulság levonását pedig a kedves olvasóra bízom.