4:50 perc. Felkelek, mert az ébresztő elvágja fáradtságtól nyomorult álmomat. Félálomban megyek el a mosdóba, veszem magamra a ruháimat és eszek valamit. A reggeli igazoltatás is csak halovány emlék a sok zagyva gondolat között. Elérem a buszt, természetesen aznap is én szállok fel utoljára, és már indulunk is. Szerencsére vannak a műszakból mások is, így könnyedén bejutok majd a mágnáskártyás kapun. A gépek közt szaladva mindenkinek odadobok egy ,,Jó reggelt!", és indulhat a robot a műanyaggyárban.

Nyolc gépre kell ügyelni. Az nem rossz. Legalább nem unatkozom. Jobb, mintha csak négy lenne, és azon kellene törnöm a fejem, hogy mivel mímeljem a munkát. Először kiszedem a K3-ast, mert az viszonylag gyorsan termelődik, aztán megyek szépen sorba: tömítőcsillag, ágyemelő alkatrész két gépen, valami fekete szutyok, hilti, zöld nem tudom én micsoda és persze a deluxe. Ez utóbbi szalagon jön – juppijé! -, a többi egy dobozba hullik ki a gép alá.

Alig tudom nyitva tartani a szemeimet. A ventilátorok szele belecsap minden alkalommal, ahogy elhaladok egy-egy gép mellett. Percenként pillantok fel az órára. A mutatók, mintha egy helyben állnának.

Megint a K3-as jön. Kétféle elemet gyárt: talp- és fedő rész. Az egyiket az egyik dobozba, a másikat a másikba. Így, szépen, sorba. Van rajta folt, pötty vagy égés nyom? Nincs? Nem látom jól; reggel van. Mindegy. Mehet a dobozba.

Hilti. Viszonylag gyors, nincs vele baj, csak ki kell hajigálni egy A9-es kartonba.

A zöld szutyok! Fúj, de utálom! Elképzelésem sincs, mire lehet jó, így első ránézésre, semmire. Második ránézésre sem. Századikra sem tudom ezt a műanyag izét beleképzelni egyetlen gépezetbe vagy szituációba sem. Lehet, hogy nem is való semmire. De akkor minek gyártanak belőle ennyit? Ráadásul folyton összeakadnak a kiálló pöckök miatt. Minden körben ezt utálom a legjobban… Jaj! A deluxe mindjárt lepotyog a szalag végén! Hány óra lehet? Már biztos van 7. Oda pillantok: 06:10. Soha nem lesz kettő…

Ez a fekete szutyok meg minden egyes alkalommal felszúrja tenyerem. És forró is. Legalább gyorsan eláll a vérzés.

A csillagokat sem szeretem kifejezetten, bár néha hálás vagyok, hogy olyan gyorsan termelődnek és tétlen perceimet kitölthetem azzal, hogy leülök a gép mellé, és darabonként szedegetem ki őket a dobozból, bele egy másikba. Így olyan, mintha mindig lenne valami dolgom. Aztán ha már úgy gondolom, hogy a többi gép is köpött már ki annyi anyagot, hogy érdemes körbe menni, akkor feltápászkodok.

De ma nem lesznek ilyen problémáim. Pörgés van. Ez felkelti bennem a reményt, hátha gyorsabban telik majd az idő. Leállítják a K3-ast… a hilti meg hiányos alkatrészeket gyárt, válogatni kell… közben rohan a szalag a delux-szal! Megint megégettem a kezem. Az ágyemelőket is ki kellene már szedni… az óramutató megint csak két percet mozdult arrébb… a zöld szutykot is szedni kellene… újraindítják a K3-ast… megtelt egy doboz, cserélni kell… cirmosodik a deluxe, hol van Zsolt?... könnyezik a szemem a ventilátoroktól… nem, nincs semmi baj, csak a ventilátor… rendes tőle, hogy megkérdezi… a hilti még mindig csak selejtet gyárt… 53 selejt, 4 jó… hova tették a selejtpótlót?... megvan… egy, kettő, három… 34, 35, 36… biztos, hogy 36? igen, azt hiszem… de ha Rejtőnek nem számít egy perc ide vagy oda az örökkévalóságban, akkor én sem akadok fenn azon, hogy egy hilti ide vagy oda differál-e?... megnézem a zöld szutykot is, ha már itt vagyok… jellemző: megint tömve van… a szardíniás doboz ehhez képest semmi… nem bírom már sokáig… rengeteg idő van még… most meg már csillagokat látok… szó szerint… és a K3-as…

Szaladgálok ide-oda, mint egy mérgezett egér. Testben felveszem a munka ritmusát, lélekben pedig valahol egészen máshol járok. Végiggondolom az utóbbi idők fontosabb eseményeit, terveket szövögetek, és álmokat hajkurászok. Úgy érzem, mintha kettészakadtam volna. Néha ráeszmélek, és visszacsöppenek a valóságba. Fáj. Szabadulnék. A testem tiltakozik: ha neki szenvedni kell, szenvedjen a szellemem is! És kapaszkodik belé. Az pedig szabadulna. Bevet mindent: dudorászik, elmélkedik, verset mond, ,,mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben, s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem és néhány hajcsomó…” ,,Meg-megáll, körül néz, most kapja hírtelen, s egy iramodással a pitvarban terem…” ,,…hát mért ne gondolnék Rád? Mondd, miért ne gondolnék Rád ezután?...” Zongora… Memoria on greensleeves… László… holnap érkezik… de jó lesz!...

Lassan, de biztosan szakadok ismét ketté. Abban reménykedek, hogy ez az állapot kitart a műszak végéig. Könnyebb így.

Lepörögnek a gondolatok. Mind, szépen, sorban, mint a gépeken a műanyag alkatrészek. Formát öltenek, kipattannak a tudat szintjére, majd bedobozolom a hosszú- vagy rövidtávú memóriámba. Az alaposabb és végleges feldolgozás csak később következhet. Majd csak akkor, ha már haza mentem, és kis pihenő után rendezni tudom őket. Addig hagyom, hadd nyüzsögjenek.

Szabó Melinda 2006. 08. 10. Csütörtök 22:51

---

Oszd meg, ha tetszett!

• Tizenegyezer szopás -25/05/2011
• A Petőfi Csarnokban sírtak az Apocalyptica csellói -25/02/2011
• Geréb Ágnes pro és kontra -13/10/2010
• Ki lakjon a Baker Street 221b-ben? -01/10/2010
• Fény-kép -06/09/2010
• SZELID TEREMTÉS - A Frankenstein-terv, Mundruczó Kornél új filmje -26/04/2010
• Jango Fever Allnight Skanking - SKA REGGAElig -11/04/2010
• Húsvéti gondolatok -05/04/2010
• Ismét Képzett társítások - AEGON-estek a Nemzetiben -26/03/2010
• Szubjektív: 1. rész /A 10 legjobb külföldi és a 10 legjobb magyar zene szeretkezéshez/ -25/03/2010